fájdalmat érezni és okozni

Miért történik velem újra és újra ugyanez? Miért? Elindul a gondolat. Az a negatív féle. Egy rossz gondolat. Egy apróság. Amit aztán tovább gondolok. Mi történik pontosan? Azt már én magam sem tudom. Mit érzek? Azt, hogy egy tönkrement, semmire sem jó, mindenkinek csalódást okozó, semmi vagyok. Megbántom azokat, akiket szeretek. Mivel? A szenvedésemmel. Talán csak arra lenne szükségem, hogy meghallgassanak, hogy kibőgjem magam, hogy valaki megöleljen és azt mondja: minden rendben lesz. De sosem így történik… Mikor eljutok a sírás fázisba, gyakorlatilag eltaszítanak maguktól az emberek. Azok is, akik szeretnek. Azt mondják: beteg vagy. Menj orvoshoz. Nem akarnak törődni velem… Bár… mi számít törődésnek egyáltalán?! Mégis azt érzem ezt mondják magukban: már megint kezdi, már megint bőg, miért nem fogja már be, azt hiszi, hogy csak neki nehéz az élet?! Tudatosítanom kell magamban, hogy a gondolataim és az érzéseim tartsam meg magamnak. De akkor meg kérdőn néznek: Mi a baj? Miért sírsz? Érdekes… a válasz már nem érdekli őket.

Ma el akartam menni itthonról reggel. Elkezdtem készülődni. De a gondolatok nem hagytak nyugtot, felzaklattak és elindult egy beszélgetés „B”-vel. Miután zokogva öntöttem magamból a mélyebbnél mélyebb érzéseket a következő mondat fogadott: Keresünk neked egy pszichológust. Mert akármennyire is, de én ezt már nem bírom tovább cipelni. Jogos. Senki nem bírja elviselni, ha folyton csak nyüglődnek mellette. Meg tudom érteni. De közben azt éreztem: Ez az! Tolj el te is magadtól. Te, aki talán a legtöbbet jelented nekem, lökj oda,egy orvoshoz mondván, hogy meghibbantam. Kimentem. Sírtam. Egyre jobban. De csak halkan, meg ne hallja. Bár… úgyis tudta. Elkezdtem mondogatni magamnak: Fogd be a szád! Ne beszélj! Hátha végre felfogja az agyam, hogy be kell kussolni. De nem bírtam. Elindult. Öklendezésig ment a dolog, majd rohantam a mosdóba, mert azt hittem hányni fogok. Hányni a saját érzéseimtől. Nevetséges…. az emberek akkor hánynak, ha elrontják a gyomrukat. Na mindegy…. hányás nem jött. Nem volt mit kihányni. De nem bírtam abbahagyni az öklendezést. Csak ültem a földön a wc fölött, és kezdődött a pánikroham szerű „tünet”. Karmoltam a kád szélét. Az izmaim befeszültek. Kapkodva vettem a levegőt. A szívem egyre gyorsabban ver. És ordítottam. Torkom szakadtából úgy, hogy a ház belezengett. Gratulálok magamnak! Így kell felhívni magadra a figyelmet.”B” persze, hogy bejött. A következő párbeszéd zajlott le:

– Nyugalom! Vedd lassan a levegőt! Mélyen, csak be és lassan fújd ki.

(Tisztára, mintha az orvosom lenne, nem a szeretett hozzátartozóm….) Nagy nehezen lenyugodtam, de még mindig szorítottam a kád szélét. Újabb mondat érkezett tőle:

– Szedd össze magad. Lassan indulnunk kell, így nem fogsz tudni vezetni.

(Miiiiiii??????? Ez most komoly???? Komolyan azt hiszi, hogy ebben az állapotban kocsiba fogok ülni?!) Ekkor elkövettem a legnagyobb hibát és kiejtettem a számon a következő mondatot:

– Meg akartam halni. Azt vártam mikor terhelődik túl a szívem ettől az egésztől.

Megijedt. Persze, normális állapotomban én is félnék egy ordibáló pszichopatától aki a halálra vágyik. Csak ennyit mondott:

– El kell menned orvoshoz.

– Azt hiszed direkt csináltam? És mégis mit mondjak az orvosnak?! Hogy egy idegbeteg állat vagyok?!

– Jó, akkor ne fogadd el a segítséget, amit adni akarok. (És bevágta maga után a fürdőszoba ajtót)

Na most ezek után szedd össze magad, hagyd abba a sírást, töröld le a könnyeid, ülj kocsiba és indulj? Képtelenség…. az előbb akartam meghalni… most meg tegyek úgy, mintha minden rendben lenne?! Közöltem is vele pár percel később:

– Nem megyek ma sehová. Nem bírok így vezetni.

Persze, hogy nem ülne be mellém ezek után. Még mindig retteg tőlem és elhúzódik. És mit érzek én? Azt, hogy tönkrevágtam a napját…. Elrontottam mindent, mert egy fél napig nem bírtam normális maradni és nem kitörni. És ez megy hétről hétre különfélébb szituációkban…. csak egy a baj: mindegyik egyre rosszabb.