engedés

Na,ahogy most írok, az kerek lesz. Józanul, magamnál, tisztább gondolatokkal, ki nem élt fájdalmakkal.

Telik egyik nap a másik után, a benti buli 4 napos, nos, mindezt azért ötöltem ki, hogy bemegyek és kivágom magam a világból kicsit – egyrészt mert a héten nincs pszichológus, szabin van, oda se tudok menni, illetve hát sehova, sehol semmi program a közelben, és tényleg csak mert szabin vagyok – mert ha visszamegyek dolgozni, A FESZÜLTSÉGEIM CSAK NŐNI FOGNAK TRIPLÁJÁRA ÉS AKKOR NEM FOGOM TUDNI, HOL KIADNI ( ezért volt az, hogy az utolsó munkanapon hazaestem és hányásig ittam magam!)  –  szóval kihasználom, amíg szabi és bakker, elegem lett, nem ülhetek itthon napokon át, egyedül, magamban, belekattannék, így is a fél életem egyedül magamban van itthon. Ezért is üt be a sok hülyeség, levágatom a hajam. befestetem, netalántán kékre, hogy feltűnösködjek, de azért mégse….. meg az Ankh kereszt a nyakamba, meg az utcazene. Ha visszamegyek dolgozni, úgyis kezdődik újra az ideg, a szorongás, a folyamatos megfelelési kényszer, az hogy minden szart magamban kell tartanom. Legalább addig kiadom, amíg tisztes távolban vagyok a kolléganőmtől.

Szóval, talán anyám mondta, valamikor régen, hogy nekem a kamaszkor kimaradt. Bakker, miért is? Mindegy. Depresszió, szorongás és megfelelési kényszer és szorongás nonstop. Ahogy elkezdtem a gimit elindult, de mindenki szart rám, én pedig túléltem. Az alapvető kamaszkori kilengések, az eljárkálás, az ivás sose volt jellemző. A jókislány voltam aki megül a seggén is tanul. Egyfolytában csak tanul de sose elég. Vagyis, a lazítás, ma is képtelen vagyok, a kiengedés kimaradt. Az egyetemi éveim alatt oda sodródott, hogy egész vizsgaidőszak alatt sehova se mentem – még ha anyám mondta menjek be a városba ebédelni – hogy gondolod? Az 2 órát elvesz az életemből. A napi kiszabott tételekkel meg nem végzek. Pff, a második diplomáig nyomasztottak és hajkurásztak mire orvoshoz jutottam. Ennyi a bevezetés.

Tárgyalás, befejezés: Utcazene: Nos, régen józanul mentem, de ez nagyon rég volt, meg anyámmal apámmal, öcsém már akkor is olyan szabad életet élt, fel is léptek a zenekarával. Naná basszák meg ott kellett lennem anyám, apám, öcsém haverjának, osztálytársának apja, anyja, a fene nagy büszkeség mindenfele … engem a sírás környékezett, félreálltam, amikor éreztem, kezdek szarul lenni, elmentem másfele. (nem hiába van bennem a feltűnési viszketegség )  Aztán más helyzet: persze józanul, nem tudom hány éves voltam, de közelében se voltam piának, játszottam a jókislányt és gyűlt a feszkó. Anyám eltrécselgetett öcsém lány osztálytársaival, 16-7 évesek voltak, van öcsém és köztem 6 év, szóval talán 21-2 lehettem. Figyeltem, hogy a  tizenéves kiscsajok körbedongják az anyámat és milyen király jól érzik magukat, én pedig leléptem. Félreálltam, egyedül.  Nem számítottam. Soha. Sehol. Senkinek.

Aztán jött egy szakasz, amikor egyáltalán nem mentem utcazenére. Egyedül nem. Más meg, természetesen senkim nem volt sose. Tán a 4 nap közül egyszer próbáltam, végigrohantam és fél órán belül már úton voltam haza, józanul, szorongva.

Fura, 1 hete még most is úgy álltam neki, ez kevésbé kulturált mint a rozé rizling jazz és persze vonza a fél világot. Ez úgymond egy kisebb, itteni hazai fesztivál, ami megmarad a mi városunknak, de közeli helyekről rengetegen jönnek meg külföldiek is. Nem úgy álltam neki, hogy megyek … tudtam az előző évekből, hogy millió ember, rád borul a sör. vigyázz mert eltaposnak stb, ehhez tényleg semmi kedvem …. de mikor szembesültem, hogy itt a hét és üres, itthon megfulladok napok óta egyedül, vagyis, vagy itthon iszok vagy benn …. és kialakult. A rozés csaj már tudja, 2dl rozé, ezt ismétlem háromszor és úgy mosódok bele az éjszakába ahogy valószínűleg legtöbb tizenéves megéli, de ők általában csapatokban, haverok, barátok, nos ebben sose volt részem. Én most 30 felett jutottam ide, hogy végre nem tart szemmel apám, anyám, sőt ők már nem is jönnek be, szóval végre…végre, csak iszok, táncolok és rám borul a sötétség. Az emberek megszűnnek létezni. Néha körbenézek és feltűnően sokan józanok … azon gondolkozok, irigylem aki bírja józanul, de szétnézek és senki sincs egyedül.

és végre anyám fasza mód éreztette, amit elfojtok, mert mielőtt mentem dolgom volt náluk de tudtam megint nagyon figyelmes és körültekintő kérdései lesznek: Először is: Nem mondoooood? – mert ha én bárhova elmegyek, nem ülök itthon (jókislány!) , az nekik egyszerűen hihetetlen, ezért néha máig próbálnak becserkészni, én meg menekülnék itthonról de nincs mindig hova. Egyedül mész? Bassza meg, miért kell ezt megkérdezni? Nem tudja, hogy egész kibaszott életemben egyedül vagyok? Ha megyek, egyedül megyek. Kérdi fodrásznál voltam e. Persze, sokat a benti esti félhomályból nem láthat. Közli, aranyos, csak már kurvára rohadtul nem érdekel, mi aranyos vagy nem aranyos neki, tudom, hogy az egész élete egy kiritika-hullám így nem sok mindent hiszek el. Csak azért így, hogy ne kössön belém. Mondják, öcsém is benn van. Pff, még beszóltam, hogy ő biztos barátokkal és kifordultam. Apám még beszól, nem olyan biztos az … dehogynem, nekem elhihetitek, öcsém ilyen bulikon sosincs egyedül. Ha úgy is van, akkor is józan. Ő a mentálisan és minden szinten ‘normális’ másodszülött.

Öhm, szóval, igen, már feszülten mentem, az egyedüllét feszített, ittam, táncoltam, minden este így. Agyelszáll. Olyan 5 percre össze találkoztam a masszőr ismerőssel, akivel mostanság gyakran sikerül, aki aztán integetett, mert mindenkinek vannak (anyám szokott így, hellóhellózni) a hellóhelló – ismerősök aztán eltűnt  , aztán láttam még egy ismerőst a tömegben de távol volt és ő se egyedül. Az egyik nagy ugrabugrás zene és az első 1-2 dl rozé után kifacsarodtak a könnyeim. Hm, ja, ez van, aztán tovább ittam és tovább ugráltam. …. izé … táncoltam, mikor hogy. 

Aztán hazafele ettem egy pudingos gofrit és hazavánszorogtam, egyedül az éjszakai kihalt utcákon. Már éjfél után járt, de benn még mindig nyüzsgött az élet.

Igen, azt hiszem, csak az elveszett kamaszkoromat próbálom pótolni ilyenkor. Meg hát persze mivel a héten lógus sincs és semmi más program de ez minden áldott este, hát akkor ez, minden áldott este, de mindezt józanul nem bírnám. Régen elég fájdalmat és szorongást elbírtam utcazenén belül is, főleg ugye anyámmal kapcsolatban.

Hát most már magam vagyok, ha teljesen egyedül az se érdekel, csak iszok addig míg agyelszáll és csak a rozé folyik az ereimben, a zene döng a szívemben aztán hazaérek, a kutya körbeörül de én hanyatt vágódok az ágyra és hagyom hogy forogjon a világ. Túl sok minden van elfojtva és munkaidőben megint csak ez megy, a folyamatos szorongás, pff, szóval most ennyi, élek, és egy zuhany után kicsit már magamnál beveszem a gyógyszert és alszok du. fél 3 -ig. Pff, tényleg addig aludtam ma, de míg szabin vagyok megtehetem, utána úgyse, utána kezdődik előlről minden.

és még 2 nap, folytatom a francia srácokkal, király jó zenekar és ez az utca tetején van viszonylag, bele lentebb a sűrejébe nem megyek bele Egyedül, olyan Isten nincs!