Mélyen
Lappangó mocsárban hangtalan fájdalom. Zúgó kereszttűz viharos napokon. Álmok. Álmok. Álmok szüntelen. Más világból köszön fel a nemlétező nincsjelen. Megtorpant jövő, elfásult képzetek, nincs mivégre nincs tovább, nincs többé Veled. Gyakran házról házra járt, otthontalan madár. Nem érezvén hol lakát, csak járt s járt tovább. Mégis. Most hogy minden szertefoszlott, nincs kiút a gyászból, végletekig hajszolt fájdalom, önsorsrontó gyilkos tetthalom. Fáj. Fáj a meleg napsugár. Fáj minden emlék. Fáj, hogy reménykednék. Volt jövő, s nincs tovább. Végetért, s itt vége már. Minduntalan egyre kérdem, ugyan mégis mivégre, miért kellett így élnem? Miért nem enged fájdalomhalom, miért fontosabb a borzalom? Kínok között kelni fel, már csak a rutin hajt s az, mi nem veszik el. Nincs cél, nincs jövő csak a gyász, bűntudattól fájó múltharapás. Vérben izzik szívem, látom mit veszítettem. Vérben patakzik már a könnyem, rájöttem, mit tettem. Gyötrelem és kínhalom, most nincs, nincs irgalom. Szenvedek s csak hallgatom. Hallgatom bánatom. S közben érzem, érzem fáj. Fáj Neked is az árulás. Nincs értellme, nincs jelen. Csak vagyok, csak létezem.