elszigeteltség

Mikor egy reggelen már stabilnak tűnt a tavasz, a szokottnál bizakodóbb hangulatban elkezdtem nyáriasítani az otthonom. Letakarítottam a teraszt, előszedtem a kertiszékeket, füvet vágtam, gereblyéztem, szóval minden olyasmit, amit ilyenkor szokás. Egy rövid ideig elégedett is voltam. Minden szépül, zöldül, fakadnak a bokrok, fák. Aztán elkezdtem gondolkodni,hogy mikor is volt az utoljára, hogy valakivel, valakikkel itt kinn ültem, beszélgettem, kávéztam. És rá kellett jönnöm, hogy olyan régen volt ilyen, hogy már nem is emlékszem. Eltűntek az emberek. Napok telnek el úgy, hogy nem beszélek egy senkivel, meg kell köszörülnöm a torkom, ha a boltban kérek valamit, annyira elszoktam a szótól. Hogy alakult ez így? Biztos, hogy az én hibám is, de a világ is olyan, hogy mindenki a saját dolga után rohan. Persze, esténként, de tulajdonképpen egész nap mindenki ott lóg valahol a neten, de abból nemigen kérek, az annyira üres, annyira torz, hogy fáj.