Démontangó
Próbálom kirázni, kiverni a fejemből. Idióta démon. Érzem ahogy az agyam barázdáiba eszi be magát ez a sötét köd. Hiába fogom a fejem és gömbölyödöm magzatpózba, kikaparni nem tudom onnan. Beleakasztja kampóit a bőrömbe és úgy rángat mint egy marionett bábut. Fölém magasodik és jól szórakozik rajtam. Egyre csak rángat, én már csak lógatom a fejem és végtagjaim, nagyon fáraszt, nagyon fáj. Maga elé tart, nehogy ő sérüljön, én kapjak minden nyilat. Halálra késztet ha úgy tartja kedve, de nem hagy meghalni, a szenvedésem élteti. Nem hagyja hogy elveszítsem teljesen az eszem, hadd érezzem minél inkább, hadd tudjam, hogy ez így nem normális, hadd éljem meg a pokol minden bugyrát. Megölni csak úgy lehet, ha vele halsz, vele élni egy életen át, az az igazi harc.
Itthon vagyok. 4 hét pszichoterápia után…mondhatnám, hogy végre, de nem végre. Ott jó volt, itthon nem az. Kicsit megint szét vagyok csúszva. Elkeserít, hogy hogy fogok megküzdeni saját magammal, ezzel a rohadt nyomorultsággal. Most kezdtem magánba is járni, egyénibe, de jelenleg úgy érzem mégiscsak egyedül kell megküzdenem ezzel mind. Hiába segít bárki is, akkor is bennem él ez a „démon”.