elhagyatottság

Néha van, hogy elképzelek dolgokat. Mintha egy film egyik jelenete lenne…Sokszor olyan helyzeteket amik nem történtek meg, szóval nem emlékek…inkább amik megtörténhetnének. Talán, azért képzelem el, hogyha egyszer bekövetkezne, ne érjen váratlanul. Hogy fel legyek rá készülve, hogy jobban kezeljem. 

De ami pár hete jelent meg a képzeletemben, az nem ilyen. Esős idő volt, (talán épp ezért jutott most is eszembe) és az egyik osztálytársammal mentünk a sulitól az írószerbolt felé…én pedig elképzeltem, ahogy egy ember fekszik a földön a zuhogó esőben és sír, és teljesen egyedül érzi magát, olyan borzasztóan elhagyatottnak, és csönd van, senki sem beszél, csak az eső hangja hallatszik és zokogás….senki nem néz rá, nem veszik észre, csak mennek tovább….elővesz egy pengét és megvágja magát. Senkit nem érdekel, nem néznek rá, csak mennek a dolgukra…aztán egyre többet vág, és az eső mossa le a vért a karjáról, mintha a könnyeit törölné le valaki az arcáról…aztán mégis csak észreveszi valaki, odamegy és sót szór a sebére, nevet és továbbáll…mások is odamennek, és kinevetik, ő meg csak üvölt a fájdalomtól és zokog, aztán lefekszik, és nézi az eget meg a borús felhőket, és minden elhalkul…a nevetés, az eső hangja, minden…csak a csönd maradt, és a felhők az égen…csak bámul a semmibe.