szerda
Folyik az élet, és én egyre csak utálom. De legalább látom magam elött a jövőm, látom magam felnőttként, ahol azt tehetek amit akarok. Így legalább van miért tovább folytatnom ezt az egészet… Vannak bizonyos furcsa céljaim, amiért érdemes élnem.
De a lelkem mélyén valami motoszkál. Tényleg helyes elfogadnom a tényt, hogy én más vagyok? Vagy csak így akarom magam kihúzni a változás nehéz súlya alól… Az a helyes, ha elfogadom, hogy nekem nincs szükségem senkire, hogy elélek én egymagamban is? Hogy soha nem is kellett volna megszeretnem senkit? Nem is az, hogy nem szeretek senkit, inkább az a helyzet, hogy mindenkit szeretek egy bizonyos szintig.
Elegem van, utálom a hirtelen változásokat. Csak arra vágyom, hogy meglegyen már végre a napi rutinom, ami mindennap ugyanolyan békés és ne kelljen új emberekkel találkoznom. Csak egy senki akarok lenni, úgy sokkal komfortosabb az életem, ha csak egy senki vagyok.
Már a vagdosás sem üt szíven. Ha rám jön csinálom, ha nem, nem. Ennyi. Ha örök életemre velem marad az se zavar. Lesz ahogy lesz.
Már nem érzek semmit.