éjjel

Anyák napja – minidg bőgtünk. Egyike a legfájdalmasabb ünnepeinknek évente. Jaj, azt nem lehet elmondani, hogy mennyi bűntudat, dráma, és lelki kínlódás és vergődés és zokogás kötődik ehhez az ünnephez…

Hogy az anyám minden évben mekkora cikruszt csinált már egy héttel az ünnepnap előtt…

Totálisan megbénított minket, a kis gyermeki adni akaró törekvéseinket, lelkileg gúzsba kötve minden érzésünket, ami „anyával” kapcsolatos….

Mellesleg, az adakozókedvünket nem lehetett  azért teljesen letörni, mert még így is, mindennek ellenére igyekeztünk de nagyon…. – és akkor végre eljött a vasárnap, és mi szorongó szívvel odaálltunk valahogy anyu elé, aki akkor aztán bőgött, mint a záporeső – meg aztán mi is – olyan fájdalmas zokogással, kínlódással, ahogy az a lelkünk legmélyén eldugott sebekből csak kifakadhatott – persze, nem értettük mi, hogy mi történik -…. mindenesetre megfogadtuk, hogy „jók leszünk” –  és anyu könnybelábadt szemekkel hallgatta a zongorakalimpálásunkat és apu ott állt a háttérben felborzolt idegekkel —-

jaj, borzalmas volt. rettentő fájdalmas… és ezt véstük be évről évre….