egyebek

Képzeljétek el, ahogyan egy idősödő, kétgyermekes (az egyik fiam már kamasz volt) édesanya csetlik-botlik a jégpályán, két fiacskája biztatja, hogy menni fog ez Anyu… És Anyu nagyokat esik, kaján tinédzserek röhögnek a képébe. 

Más választás nem volt. Túl a hülye gyógyszereken, a faarcú pszichiátereken, a szanatóriumon, az ideggyógyászaton, homeopátiás kezelésen és nyakig benne a diktatúra nevű trutymóban ezt is ki kellett próbálni. Emlékszem jól arra az első decemberi vagy januári iszonyúan hideg estére, amikor fiaimmal az oldalamon a jégpályáról hazafelé tartottunk, és mintha sok év után először enyhült volna a nyomás a mellkasomon, az agyamon, vagy nem is tudom, hogy hol, mert fizikailag semmi bajom nem volt, ugyanakkor mindenem fájt, egyszóval pokolian nehéz volt létezni. A megkönnyebbülés, mint egy káprázat, csak másodpercekig tartott, de kényszerítettem magamat, hogy hinni kezdjem: majd hosszabbodni fognak ezek a pillanatok, mint ahogy a vastag felhőtakaró mögül előbb csak másodpercekre, majd percekre süt ki a nap. A korcsolyázással páruhuzamosan uszodába is jártam. Nagyon megszerettem az úszást. 

Másképpen is próbáltam magamon, magunkon, családunkon segíteni. Akkor (1987-ben) már évek óta intenzíven dolgozltunk azon, hogy Marosvásárhelyre, szülővárosunkba költözzünk. Csakhogy ez egyáltalán nem volt egyszerű, még akkor sem, ha a román fővárost szerettük volna megszabadítani egy amúgy sem kivánt, kisebbségi, magyar családtól. Ugyanis Ceausescu ördögi módon kitalálta, hogy zárt településnek minősíti a nagyobb városokat. Papíron ez minden nagyobb településre vonatkozott, hogy oda senki nem költözhetett be. Már nem is tudom, mi volt az indok. Aztán lassan világossá vált, hogy a kisebbségellenes politika eszköévé vált az intézkedés. Ugyanis a román városokba bekivánkozó román emberek kérésre engedélyt kaptak a letelepülésre. Miközben nekem, nekünk (és a hozzánk hasonlóknak) megtiltották, hogy a mi esetünkben szülővárosunkba visszaköltözzünk. Ugyanakkor a román vidékekről ezresével telepítettek be román családokat Vásárhelyre, iparosítási címen, azaz létrehozták a vegyi kombinátot, és oda román embereket vettek fel. Sőt tudtommal letelepedési támogatást is kaptak ezek a családok, nem is keveset. Mi elméletben munkahelyet is szereztünk magunknak a férjemmel, engem felvettek volna a helyi laphoz, férjemet pedig egy kutatóintézethez, ám a megyei pártbizottság magas rangú elvtársnője, aki az újságírókért is felelt, szemünkbe mondta, hogy ameddig ő ott regnál, addig mi nem leszünk vásárhelyi lakosok. Ennek ellenére a kutatóintézet magyar vezetője munkaszerződsét kötött a féjemmel. Ezért végre ideiglenes tartózkodási engedéyt kaphattunk úgy, hogy az anyámék apró, kétszobás lakásában albérlőkként szorongtunk. Hazaköltözési akciónk radikalizálódásának az adott komoly lökést, hogy az egyetlen bukaresti magyar iskolában 1988-ban megszűnt az egyetlen magyar középiskolai osztály, így az éppen kilencedik osztályba lépett nagyobbik fiunk román osztályba került. Addig mind a két srác kizárólag magyar óvodába járt, és magyar tannyelvű iskolában tanultak. 1988-ban, a tanév kezdetekor az immár elrománosodó bukaresti magyar iskolából átirattuk a fiút a vásárhelyi Bolyai Farkas Középiskolába. Én vele mentem, a férjem még egy fél évig Bukarestben maradt.

Mindeközben alig mertem kilépni a lakásunkból, úgy éreztem, mindenhonnan ellenségek leselkekdnek rám, kivizsgálásokra jártam, mert a sok szorongás miatt fájt a szívem, infarktustól tartottam, nagyon rosszul aludtam, izzadtam, a hajam hullt, étvágytalan voltam… Soroljam tovább? Ezt mnid ismeritek.

Folyt. köv.