egy bordi szakember

Az én első interjúm így nézett ki:

dupla órát vettünk.

A terap ült velem szemben és barátságosan, érdeklődően, bíztatóan és nagoyn tudatos állapotban kérdezett ki. Nem az empátiára helyezte a hangsúlyt, az biztos. Nem tutujgatott, mint egy kisbabát. Ez rohadtul fájt is nekem – de erről majd később.

Tehát az én terapom, akivel aztán három évig dolgoztam együtt így csnált:

terhesség körülményei

születés

csecsemőkor

stb. – az egész életemet kikérdezte.

sosem fogom elfelejteni, hogy kicsordult a könnye.

életemben először nyíltam meg valakinek – mertem elmondani a sok borzalmat, amit átéltem – és életemben először tapasztaltam meg egy emberi megnyilvánulást a fájdalmaimmal kapcsolatban.

ma is emlékszem rá, hogy úgy elcsodálkoztam a könnyein, mintha egy David Copperfield show mágus mutatványát láttam volna.

Nem volt ez az elérzékenyülés hosszú, vagy látványos, sőt, talán inkább rejtett, de én észrevettem. és elcsodálkoztam rajta.

persze, minden pszichológus más.

én csak leírtam, hogy velem mi történt.

én akkor 33 éves voltam, túl a Tündérhegyen.

A Tündérhegyen, mielőtt bevettek volna a drámacsoportba, a két terappal volt találkozóm.

Ott nem is tudtam még beszélni, a kérdésekre válaszolni, csak a fejemet a kezembe fogtam és összegörnyedtem a kérdésekre.

így is elfogadók voltak velem és nem piszkáltak.

bevettek a csoportba.