Emlék apuról
Tudatos szinten eddig úgy emlékeztem apámra, mint egy gyenge emberre, aki kivonult a családi viszályokból, és inkább elhajott minket, gyerekeket, hogy ne zavarjuk őt, amikor zenét hallgat. Fülén a fejhallgatóval.
Most pedig lassan betör a múltból néhány fájdalmas emlék, amire nem akartam emlékezni sokáig – de most mégis, mégis, feldereng…
Hogy nem csak egy békés nemtörődöm alkat volt, hanem néha vérben forgó szemekkel brutális és ijesztő is tudott lenni.
Azt hiszem, a legmegrázóbb emlékem az, amikor egyszer majdnem megfojtott. 13.14, esetleg 16 éves lehettem.
Valamin veszekedtünk, én beszaladtam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót.
Ő rámtörte az ajtót (!!!), megragadott, beverte a fejemet a fürdőkád szélébe, majd ruhástul a víz alá nyomta a fejemet és a felsőtestemet, vagy 2-3-4 másodpercre.
Lehet, meglátta, hogy a víz pirosodik (vérzett a fejem) – és megijedt, hogy megölhet. Kivett a víz alól és kiment.
Nem emlékszem, hogy mit éreztem. Az viszont biztos, hogy nem tiltakoztam. Vártam, hogy elengedjen. Arra viszont emlékszem hogy mit gondoltam. Azt, hogy hát tk. megérdemeltem.
Miután elengedett, szárazra törölköztem, ruhát cseréltem, és talán elmentem otthonról. Nem sírtam. Megkaptam a magamét, s utána „ismét minden rendben volt”.
Ez az emlék kb. 4 napja jött fel bennem.
Miután megtapasztaltam, hogy a férfi pszichológusommal szemben zakatol a szívem és remeg a kezem.
Akkor gondoltam arra, ohgy talán az apámat idézi fel bennem.
Akitől félek. Tudattalanul.
Tudom, hogy a gyógyulás útja, hogy érezzek.
Mert a fejemmel világosan tudom, hogy egyetlen apa sem fojtogathatja a lányát a víz alatt ,tök mindegy, hogy a lánya mit csiált vagy mit mondott.
ezt most a szívemmel és át kell majd éreznem, hogy meggyógyuljak.
nagyon nagy fájdalom lesz, tudom. nem félek tőle. meg akarok gyógyulni.
Most, hogy négy nap eltelt már az emlék felidézése óta, most kezd el fájni…
Most kezdek érezni. Hullámokban tör rám a sírás. Xanaxon vagyok, mert a családomra kell figyelnem, hétvége van, nem bőghetem át az egész napot.
Nyomott vagyok.
De gyógyszer nélkül már nem bírnám elviselni a fájdalmat.
Itt vagyok tehát. Azt hittem, hogy már nincs több trauma, fájdalom bennem eltemetve, és lám, mégis.
Milyen fantasztikus a psziché. Menniyre eldugja a legnagyobb, legfélelmetesebb emlékekeket…
11 éve fejeztem be a terápiámat. Új stresszhelyzet kellett, új kihívások (új országba költözés, nyelvtanulás, bizonytalanság a jövőm felől), hogy kicsit világosabban kijöjjön, hogy nem működöm még egészen jól… hogy valami még lappang a mélyben, ami visszahúz, ami nem engedi, hogy mindig azt tegyem, amit akarok…
Örülök, hogy előjött ez az emlék, nem fogok belepusztulni, hogy újra átélem.
Most tudom, hogy apuval is szembe kell szállnom. Egy dühöngő őrülttel.
Aki kisgyermekkoromban összetörte a kismackóm babakocsiját, mert nem tettem a helyére.
Itt az ideje, hogy a döbbenet helyett fájjon az emlék, és sírjak és meggyászoljam a babakocsimat.
És megvigasztaljam kamaszlány magamat. Akit ilyen súlyosan bántalmazott az apja.
Hm. Nem könnyű leírni. Annyira bele vagyok nőve ebbe az életstílusba, hogy nehéz megértenem, hogy ez bántalmazás…
Úgy érzem, ez lesz most a dolgom, feldolgozni apu brutalitását, és a halálfélelmemet, ami hozzá kapcsolódik. Mert most már egyre biztosabban emlékszem, hogy halálfélelmem volt leginkább vele kapcsolatban…
ezt a szorongást kell újra átélnem.
Szép kis időszaknak nézek elébe… És most már tudom, hogy miért nem tudtam emlékezni korábban. Talán nem bírtam volna el. Most már elég erős vagyok, ki fogom bírni.
És talán ez az utolsó teher, amit le kell tennem.
Anyámmal már kész vagyok – most jön apuci.