diszkrimináció

Szóltak, hogy jön hozzánk vendégségbe Totya néni, meg a lánya, Pötyi néni, aki skizofrén. De most jól van. Nekem is meg kellett jelenni (bizonyítandó, hogy nem félünk tőle), meg kell mondjam, gyerekként tisztelettel vegyes áhítattal és enyhe félelemmel tekintettem rá. Amúgy nem volt rajta semmi különös, mégis mindenki felsóhajtott, amikor elmentek…

Itt említettem egyszer, hogy a skizofrénektől (skizofrén diagosoktól) félnek az emberek. Valaki válaszolta, hogy talán jogosan. Lehet, de megfigyeléseim szerint egy szociopatát (aki adott esetben sokkalta veszélyesebb lehet) könnyebben elfogadnak. 

Sajnos az emberekben manapság is olyan kép él erről a betegségről, mint a Psycho-ban a kettős személyiségű főszereplő; vagy hogy Napóleon a zárton csatába vezényli hadseregét; meg az őrült zseni, mint József Attila, aki nem mellesleg borderline volt. Na meg az ostoba vicc, hogy „Én teljesen normális vagyok, megmondták a hangok is.”
Például egyszer fültanúja voltam, hogy a nyílt osztály bejárata előtt győzködte valaki a látogatóját, hogy legalább a társalgó/étkezőbe bemenjen, imigyen: – Ide nyugodtan bejöhetsz, itt csak rendes (sic!) alkoholisták meg depressziósok vannak! Az illető nem lépett be…

Nagyon fontos lenne ezen a szemléleten ha nem is változtatni, de legalább alakítani, árnyalni. Milyen módon lehetne megismertetni az embereket a pszichés betegségekkel, és tudomásukra hozni, hogy szó sincs valami veszélyes különcségről? Őszintén szólva nem tudom. Ismeretterjesztő előadásokra be sem lehetne csábítani őket. Egy felvonulást simán betiltanának. Alakuljunk párttá? Azt minden őrültnek szabad…