depreszzió

Borzasztó dolog ezekről írnom. Nagyon megvisel. Most leírom végre az egészet egybe, abban a reményben, hogy segít, és hogy utána talán soha többé nem kell leírnom/elmondanom. És nem vagyok hajlandó bizonyos részeket többször átolvasni, ezért előre elnézést kérek a hibákért. Csak a főbb dolgokat írom le.

 

Egyke vagyok.

 

Biztonságban kizárólag bizonyos felnőtt(ek) felügyelete mellett éreztem magam. Főleg a szüleim mellett.

Nagyon sok dologtól féltem, rettegtem. Féltem a gyerekektől, az idegenektől, a feladatoktól, a felelősségtől, a sötéttől, az éjszaka árnyaitól.

Este úgy aludtam el, hogy szorosan a macimba kapaszkodtam, mert jöttek a szörnyek. Rettegtem, hogy megesznek. Például az ágyam bal sarka fölött lógott a sötétben egy szálon egy kis harapós száj. Vigyáznom kellett, hogy nehogy alá kerüljek, mert akkor leereszkedett volna és belém harapott volna. Sokszor előfordult, hogy az éjszaka kellős közepén felriadtam, és rémülten menekültem át a szüleimhez a másik szobába.

A kis gömböctől rettegtem, a „harapó porszívű” c. rajzfilmtől halálra rémülve, sírva rohantam anyukámhoz.

 

 

Soha nem könyörögtem semmiért. Nem nyavalyogtam a boltban, hogy vegyék meg nekem ezt vagy azt.

Noha nagyon vágytam különböző dolgokra, de ezeknek hangot adni csak a legritkább esetben és a legkisebb mértékben, szorongva szoktam.

 

 

Sokszor mosolyogtam, és nagyon sokat sírtam. A rajz-filmek végén, illetve egy rajzfilmsorozat végén mindig sírtam, mert vége lett, olyan volt, minta meghaltak volna.

 

 

Szabálykövető voltam, szófogadó, de nem voltam boldog, és nem voltam meghunyászkodó.

Az igazságtalanságot világéletemben elfogadhatatlannak és felháborítónak tartottam.

Úgy éreztem, hogy sok igazságtalanság ért.

 

 

Kövér is voltam. A szabály az volt, hogy ételt nem dobunk ki. És mindent meg kell enni, ami a tányérba kerül.

És elég sok minden került a tányérba.

 

 

Kisgyerekként nem rohangáltam, nem szerettem mozogni, rosszul éreztem magam a mozgástól.

 

 

Gynecomastia: Serdülő koromban melleim is nőttek (ez ritka), és később sem tűntek el (ez nagyon ritka). Onnantól egész további életemen át szenvedtem tőle.

 

 

Más által sohasem, önmagam által diagnosztizált ADHD-s vagyok:

Az ADHD egy gyakori idegrendszeri fejlődési rendellenesség.

Ez egy összetett és sokszínű, betegségnek hivatalosan nem minősülő dolog, aminek a neve is eléggé félrevezető (Attention Deficiency and Hyperactivity Disorder), hiszen azt sugallja, hogy itt hiperaktivitással együtt jelentkező figyelemzavarról van szó, és csak erről van szó.

Pedig itt számos komponens egyéntől függően jelenik meg különböző mértékben.

A hiperaktívokat, akik zavarják a tanórát, azokat detektálja a rendszer.

Akik nem zavarják a tanórát, őket nem detektálják, őket lustáknak, gyengének minősítenek.

Az ADHD komponensek és én:

            Figyelemzavar komponens: nagyon erős

            Hiperaktivitás komponens: nincs

            Impulzivitás komponens: alacsony

            Események lehetséges kimeneteleinek előrevetítése, és az ezek miatti aggodalmaskodás komponens: közepes mértékben

            Időzavar komponens: igen

            Túljutási, átlendülési nehézség komponens: igen

 

Figyelemzavar:

Ha elmondták, mit kell csinálni, merre kell menni, teljes homály volt a számomra, egyetlen dolgot nem tudtam visszamondani.

Nem tudtam koncentrálni.

Állandóan elragadott a fantáziám.

A könyvolvasás igazi kaotikus küzdelem volt a számomra: Egy nap egy oldalt, másfél oldalt tudtam elolvasni. És voltak mondatok, szakaszok, ahol elkalandoztam, és újból és újból és újból és újból vissza kellett térnem az előző részhez, mert halvány fogalmam nem volt arról, hogy mit is olvastam az imént.

Pár évvel ezelőttig nem tudtam miről szólnak a filmek. Még egy Bud Spencer – Terrence Hill filmet sem tudtam követni. Nem álltak össze a dolgok. Nem tudtam követni, hogyan következnek a film egyes részei a másikak után.

 

Időzavar:

Folyamatosan elkéstem az iskolából.

Mindig elhúztam az időt, halogattam, kapkodtam, kifutottam az időből.

Folyamatosan durván alábecsültem, hogy mihez mennyi idő kell.

 

Túljutási, átlendülési nehézség:

Ha a boltban nem kaptam valamit, megálltam annál a polcnál, ahol lenni szokott, és képes voltam akár negyedórát is bámulni az áru helyét.

Máskor is volt, hogy kritikus helyzetben lefagytam, földbe gyökerezett a lábam, megkukultam, és csak bámultam.

Ha tudomásomra jutott valami számomra igazán rettenetes, azon hosszú évekig nem tudtam / nem tudok túllendülni.

 

Evészavarok:

A kialakult nyelési nehézség (lásd Traumák/1995) hatása mellett, a kialakult puffadás (lásd Traumák/1999) mellett később étvágytalanság is kialakult, bizonyos ételeket illető ételundor. Mindezek következtében életem során többször híztam meg, és fogytam le kórosan.

 

Traumák:

* ?-ban orrmandula műtét előtt nyálkiválasztás-gátló injekciót kaptam, amitől nem tudtam nyelni véresre száradt torkommal. Amire pánikba estem, és amikor meg akartak műteni, de nem ment, azzal fenyegettek meg, hogy elaltatnak. Mivel emberkínzók szókapcsolat nincs, ezért azt üvöltöttem rájuk, hogy „állatkínzók” és rettenetesen sírtam. Ezen bizonyára jól mulattak. Ettől fogva rettegtem a fehér köpenyesektől. Pedig régebben volt már egy garatmandula műtétem, de akkor nem történt semmi különös.

* 1995-ben majdnem megfulladtam egy szaloncukortól, mert gyorsan akartam megenni, hogy az összegyűrt csomagolásával dobálózhassak. A fulladást követően három nap múlva pánikrohamot kaptam ugyanabban a szobában, aminek a következtében többé már nem tudtam természetes módon nyelni. Emiatt ezt követően is sokszor félrenyeltem, sokszor fuldokoltam.

* 1998-ban hirtelen meghalt édesanyám. Iskolából hazajőve fedeztem fel a bejárati ajtó levélnyílásán keresztül, mert nem nyitott ajtót. Biztos voltam benne, hogy meghalt, mert a nyitott szobaajtó előtt hevert, a telefon előtt. Biztosan segítséget akart hívni, de meghalt. A szomszédok hívhatták ki a mentőt, mert én már nem láttam a könnyeimtől semmit. A mentők eljátszották az újraélesztési kísérletet, de én tudtam, hogy már semmi értelme.

* Az érettségi vizsga előtt jelentkezett először valami, amit csak úgy tudnék leírni, hogy „szapora de apró szívveréses feszült fekvés alvás előtti bódulatban, alvás nélkül”. Ez egész reggelig tartott, nagyon leizzadtam és elfáradtam ezalatt. Ez még évekig visszatért.

* 1999 karácsonyán a számítógép előtt ülve magányosan valami elcsesződött bennem, és onnantól kezdve elkezdtem puffadni, és ez azóta is tart. 2000.01.01-én kórházba kerültem a fertőző osztályra, ahol alaposan kivizsgáltak, de semmi szervi problémát nem sikerült azonosítani. Elkezdődtek a rohamok is, mely az extrém puffadással együtt szokott jelentkezni, felriadáskor. Ilyen mérvű puffadásnál már a tüdőm is összenyomódik, és nem kapok levegőt, fulladok. Végtelen félelem vesz úrrá rajtam, a pulzusom az egekbe szökik, miközben levegőt alig kapok. Nem hiperventillálok.

* A 2006 őszi lövöldözések és szemkilövetések. Ezek után sokáig rettegve mentem ki az utcára, féltem ablakhoz menni, mert attól féltem, hogy lelőnek.

 

 

Pszichiátria segítségkérések, orvosi találkozások:

Több alkalommal kezdtem meg pszichiátriai orvosi kezelést.

Ezek során a különböző „orvosságokat” írták fel nekem:

0. Alig emlékszem rá, de valamikor régen mintha gyermekpszichiáterhez vittek volna, ahol valamilyen kék drazsékat adtak, és anyukám azt mondta, hogy ne szedjem. (nincs róla papír)

1. Valamikor a 90-es évek vége felé pszichiátriára mentem, ahol 0.50mg!! Frontin-t (alprazolam) írt fel az orvos: ettől eufóriám lett, és nagyon magas lett a vérnyomásom. Az orvosom, aki már -mint utóbb kiderült- tett el embert láb alól túladagolással, az adag növelését javasolta, amit én elutasítottam, és másik gyógyszer felírását kértem. Ekkor írta fel nekem a Risperdal-t, ami nem is nekem való, és rosszul voltam tőle, összesen csak 1-et vettem be belőle. Ez a szál abbamaradt. (csak egyetlen papírt kaptam, pár sorral, melyben „szorongásos neurózis”-t írtak)

2. Elmentünk BP-re az OPNI-ba, de nem emlékszem mi történt, csak arra, hogy mondtam a fateromnak, hogy inkább menjünk innen, majd lesz valahogy.

3. Katonai sorozás során „ideiglenesen alkalmatlan”-nak nyilvánítottak többször, s végül korlátozottan alkalmasnak. Az orvos azt mondta, hogy én „diszszimuláns” vagyok. Kérdeztem, hogy az mi. Megkérdezte, tudom-e mi az a szimuláns. Mondom igen. Hát annak az ellentéte – válaszolta.

4. Az ezredfordulón a kórházban a fertőző osztályon (lásd Traumák/1999!) Floxet-et (is) kaptam (több más, nem pszichiátriai szer mellett), de nem segített. Az egyetlen éremi diagnózis, amit szóban kaptam meg a gasztroenterológustól ez volt: „nyakon felül van a probléma”.

5. Később egy másik orvoshoz mentem, aki Seroxat-ot írt fel, amit csak hébe-hóba vettem be. (nincs róla papír)

6. Később egy harmadik orvoshoz mentem, de magánba, ő Rivotril-t, Aurorix-et (MAO-gátló) írt fel diéta nélkül!! (mondta, hogy ne is olvassam el a betegtájékoztatót, mert attól csak feleslegesen izgatnám magam), és Zyprexa-t. A hangulatjavítót szedtem, a Zyprexa-ból csak egyet vettem be összesen. Szerencsére az Aurorixet sem szedtem, mert -mint utóbb kiderült- diéta nélkül baj lett volna belőle. Úgy éreztem, félrediagnosztizáltak, és olyan életmódbeli változtatásokat javasoltak, ami a lényem ellen való lett volna. Így végül az orvos eltanácsolt. (nincs róla papír)

7. Később egy negyedik orvos 0.25mg Xanax-ot írt fel, ekkor még nem tudtam, hogy ez ugyanaz, mint a Frontin. Mindenesetre egészen más hatással volt rám, mint annak idején. Most nem eufória és magas vérnyomás kísérte az oldódást, hanem álmosság és gyengeség. Mintegy 5 napig tartott a szedatív hatás, azután hatást nem igazán tapasztaltam. Egy éven át szedtem. (nincs róla papír)

8. 2004: 2002-ben közös megegyezéssel munkanélküli lettem (rendszeres késések, lassú munka, feszültség, fogyás). 2004-ben már annyira ronggyá mentek az idegeim, egyik roham jött a másik után, hogy végül elmentem BP-re egy a háziorvosom által ajánlott helyre, ahol VÉGRE felírtak egy normális antidepresszánst, a Zoloft-ot (50mg), és pszichoterápiára és csoportterápiára küldtek a Nap-utcai rendelőbe, mely fantasztikus volt. A Zoloft-ra az írt 2 hét helyett több mint 4 hétnyi szenvedés után sikerült ráállnom, azután kezdett el csak pozitívan hatni. És ez mintegy félévig így is volt. Aztán érezhetően kezdett csökkenni a hatása. Először az altofóbiám jött vissza. Kb. egy évtized múlva már másik szert javasoltak, de akkor elutasítottam, nem mertem váltani, és nem volt erőm a leszokáshoz.

9. 2022-ig az utóbbi években változtattam a gyógyszer adagolását, mivel már erősen lecsökkent a hatása. Először duplájára növeltem az adagot, mintegy félévig, de nem segített. Az visszajöttem 50mg-ra, ez érdekes módon nem okozott problémát. Később 2x25mg-ra tértem át, mert a nap végére már nagyon feszült voltam a gyógyszer hiányától. A gyógyszer által okozott motivációhiány és passzivitás érzés miatt szenvedve a gyógyszer adagjának csökkentését határoztam el. Az esti adagot csökkentgettem, majd meg is szüntettem. Ez hosszú ideig tartott, és nagyon nehéz volt. Aztán a reggeli (felkeléskori, mivel össze-vissza csúsznak a napjaim) adagot kezdtem farigcsálni. Most kb. 8mg-nál tartok, a felet harmadolom. A tenni akarásom egészségesen nő, de vele a feszültség és szorongás is fokozódik. Felkerestem a pszichiátriát egy másik gyógyszer reményében, fel is írták (venlafaxin), úgy tűnik pont nekem való, de a lehetséges gyakori és nagyon gyakori mellékhatások miatt, valamint a ritkább, de nagyon durva mellékhatások eshetősége miatt nem mertem szedni. Örökletesen viszonylag magas a szemnyomásom, és a szintén örökletesen nagyon magas lenne a koleszterinszintem, ha nem szednék rá sztatint. A venlafaxin mindkettőt károsan befolyásolhatja, és maradandó szexuális diszfunkciót eredményezhet. Ezenkívül olvastam róla egy cikket egy neves brit újság honlapján, ahol egy beteg írja le tapasztalatait a gyógyszerről. Nem volt túl bíztató. Most nem tudom mit csináljak.