Borderline
Ismét egy szürke, üres, és szörnyen unalmas nap következik kilátástalansággal fűszerezve.. Persze ezt csak én érzem így a közeli környezetemben. 30 fok van, szikrázik a nap.Érzem az izzadságcseppeket,ahogy elindulnak a tarkómról a nyakamon keresztül a hátamom és így tovább.Monoton nap lesz.A taposómalom egy újabb napja.Munka persze van és dolgozok is.Busszal járok a munkahelyre.Ahogy álltam a tömegben eszembe jutott, nemsokára orvosi vizsgálatra kell mennem.Labor, hormonvizsgálatok…Arra gondoltam, nem is lenne rossz, ha találnának valamit.Egy vese, mely kezdi feladni a szolgálatomat.Akkor nem kéne erőszakos módszerekhez folyamodnom,hogy véget vessek szánalmas vergődéseimnek. A kezeléseket elutasítanám, és nem akarnék semmilyen várólistára felkerülni.Előbb vagy utóbb fel kéne adnia.Szomorú gondolat, hiszen annyi ember élni akar, és mégis meghal.De én nem tehetek róla hogy az ellenkezőjét rótta rám a sors.Szóval ahogy álltam a buszon, eszembe jutott egy film,amit imádtam gyermekkoromban.Langonierek,Stephen Kingtől.A történetben egy repülögép fedélzetéről az utasok nagy része eltűnik, csak páran maradnak.Úgy érzem magam, mintha én maradtam volna a gépen, de nekem kellett volna eltűnnöm.