Szétesve
Igazából nem is tudom mit akarok most írni, mivel egyáltalán nem tudom megfogalmazni.
Csak sírni akarok egész nap, szorít a mellkasom, minden bajom van de csak nem sikerül. Nem megy, nem tudok sírni. Olyan vagyok mint egy zombi és egy időzített bomba keveréke. Alapvetően alig fogtam fel egész nap, ami velem történt, mégis elég volt egy rossz szó ahhoz, hogy robbanjak és itthon kitörjön egy újabb veszekedés. Persze este, mikor már sötét van, nehogy véletlenül is elmehessek mondjuk sétálni, hogy ne hallgassam, ahogy elmondanak mindennek.
Egész nap ideges voltam és pánik volt rajtam az iskola miatt, annyira hogy kénytelen voltam bevenni gyógyszert mielőtt elindultam itthonról. Attól meg úgy éreztem magam mint aki be van állva, legalábbis mocskosul letompított. Pedig nem vettem be többet mint szoktam, sőt kevesebbet. Lehet, hogy az egész napos nem evés és nem ivás is szerepett játszott a dologban. Nem tartom kizártnak.
De egy dolog biztos, hogy mocskosul egyedül érzem magam. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy egyébként valószínűleg személyesen nem is tudnám senkinek kisírni magam, mert egyszerűen nem menne. Szégyenlősség? Valami büszkeség féle? Nem tudom, nem is érdekel. Mert most akarom, most kellene valaki, aki átölel amíg én sírok. De hát ugye álmodik a nyomor, szokták mondani.