családi kapcsolatok

Anyával sohasem volt igazán jó szülő-gyermek kapcsolatom, sok sérülésem és szeretethiányom van felé, mégse magamtól kezdtem megfogalmazni, hogy neki is szerepe lehet lelki sérüléseimben, betegségem egy részében. Egy rokonom, apám unokatestvére mondta, hogy nem véletlenül járok én pszichiátriára, és mondott el olyan dolgokat, melyekre én nem is emlékezhetek.Ez a rokonom mondta azt is, hogy egy ideig nem tartotta a kapcsolatot a szüleimmel anyukám nevelési módszerei miatt, de eztán rájött, hogy nem büntetheti unokatestvérét és gyerekeit is e miatt. Utána nagyszüleimről is beszéltem erről, és ők azt mondták szörnyű volt anyukámmal a viszonyom, de ők azt gondolták, ez valami mentális probléma nála, és elfogadták. A rokonaim elmondták, hogy anyukám fiút akart. Először depressziós lett, amikor kiderült, hogy kislánya született. Aztán tökéletes szülő akart lenni, és engem is tökéletesnek akart látni. Már pár áves koromtól folyton kritizált, hogy ezt miért nem így, miért nem úgy csinálod.Ne ide állj, hanem oda. És állítólag mindenkit elmart mellőlem. Egyszer erre már én is emlékszek a nemevős korszakomban olyan is volt, hogy nagymamám felpofozta őt, hogy hagyjon nyugton.Én nagyrészt csak a nagyobb korombeli dolgokra emlékszem, hogy mindig piszkált. Ne így fogd a kanalat, de szörnyen fogod a villát, én nem is tudnák így enni. Nem úgy kell a poharat fogni. Ezt még ma is megteszi velm a 29 éves gyerekével.

Sohase vertek meg, mégis félelmem volt a szüleimmel kapcsolatban. Emlékszem egyszer mamáéknál elestem, és kitörtem a fogam, de én mégse ezért sírtam, hanem azért, hogy anya mit fog mondani. Vagy egyszer mamáéknál mikor segítettem elejtettem egy tojást, és teljesen kétségbeestem tőle, mamám vigasztalt, hogy ez bárkivel előfordulhat. Bár ebbe nem volt benne anyukám, de azt hiszem a hatása igan, hogy bármilyen hibát követtem el, az nagy hibaként lett felnagyítva. Gyakran olyan is, amit utána máskor anyukám is elkövetett, de azzal már semmi baja nem volt. Mikor nagyobbacska lettem, és hozzá akartam bújni, mindig elutasított, hogy nagy vagy már, meg hogy tudom csak azért akarsz hozzám bújni, mert valami probléma van.

Persze azért az eszemmel tudom, hogy szeret engem,mert mikor beteg voltam aggódott értem, sokat éjszakázott az ágyam mellett a sötétben, mert félős voltam a sötétben. Néha volt, hogy úgy éreztem, jó betegnek lenni, mert oéyankor szeret. Egyetemista koromban kétszer műtöttek. A szüleim ott voltak, mikor felébredtem. A felébredéskor az volt anya felé a kéreésem, hogy fogja meg a kezem. Az első alklomnál megtette, a másodiknál nem hiába kérleltem hosszan. mert azt mondta, mitől lenne attól jobb. Azt hiszem nem igazán értei, hogy miért fontosak egymás felé az emberi gesztusok, egy kézfogás, érintés, egy dicséret, vagy pozitív megerősítés.

Aztán van még egy emlékem vele kapcsolatban. Mire hazajöttek meglepetésként elmosogattam, már egyetemista koromben. Erre ő: Minek kellett ezt is, most moshatom el utánad. Persze csodálkozott, hogy kevésbé vettem részt a házimunkában, hisz amit megcsinálatm sosem volt jó.Persze a családterápia után javult valamit a helyzet. Sőtt előtte is volt olyan, hogy mikor gyászomba bőgtem megsimogatott. De ezek csak elvétve fordultak elő. Meg votl több jó oldaaluk is a szüleimnek. pl. nem szóltek bele az életembe, iskolaválasztásomba. Lazák voltak koncertekre vittek és nálunk mindig az aludhatott és annyian akit akartunk. 

Most nemsoká lejár a szerződésem és megint haza kell költöznöm. Már előre félek, hogy milyen lesz otthon a hangulat. Pedig még mindig úgy vágyom arra, hogy igazi anya-gyermek kapcsolatunk legyen.Egy őszinte ölelésre, arra, hogy örüljön, ha valamit megcsinálok.vagy ha valami sikerült.

Attól is félek még, hogy mi lesz majd, ha egyszer gyermekem születik, már ha eljutok odáig, mert elég távolinak tűnik. Ha nála lesz mondjuk 1 hétig, vele is így fog bánni, és nyomot hagy a lelkében. Vagy igazi nagymamája lesz, és akkor meg én leszek féltékeny a gyermekemre?