burnout

Mostanság egyre inkább azt érzem, kezdek begolyózni az ingerszegénység okozta totális beszűkültségtől. Anno folyton felkaptam egy hülyeséget (legyen az sorozat, vagy új hobbi), amivel ideig-óráig lekötöttem magam, de eljutottam odáig, hogy már elkezdeni sincs motivációm/erőm dolgokat… Pedig fiatalnak érzem még magam a kiégéshez. Vannak érzelmeim, képes vagyok jóízűen nevetni, de pár perccel rá már totális letargiában ülök, és nem értem, mit keresek ezen a világon, miért élek. Világ életemben szükségtelennek éreztem magam. Még a legszűkebb köreimen belül is úgy éreztem, csak egy probléma-batyu vagyok,akit mások vállára hajítottak. Csöndben meghúztam magam, hogy legalább egy problémával kevesebbje legyen másoknak. Tudom, felnőttként már nem valami trendi a szülőket hibáztatni a saját lelkifuccsunk miatt, de sajnos vastagon hozzájárultak a szerencsétlen életemhez. Soha nem tudtam úgy nézni magamra, mint más, egészséges ember, aki érzi, hogy tartozik valahová, hogy fontos valakiknek, és ezeknek a valakiknek jól meg akarja mutatni, mit tud. Nekem nincsenek ilyen motivációim. Gyökértelennek érzem magam, csak kullogok, teljesítem a minimumot és olyan apró dolgokon is túlstresszelem magam, hogy milyen kaját csináljak holnapra. Őszinte emberi kapcsolatoknak igen híján vagyok, nem tudok szerepet játszani, műmosolyogni, jópofizni, ami szintén megnehezíti a dolgomat. Egy igazi zsákutca vagyok, ennek ellenére van, aki így is kitart mellettem. Akkor mégis maradt még belőlem valami…?

Úgy érzem, teljesen félreszocializálódtam, és hogy egy hamis kép lebegett előttem az életutamról. Úgy érzem, mindent nulláról kell elkezdenem, és sajnos nemhogy ezt érzem, hanem valójában így is van. Felnőtt testben, gyerekként…

Innen szép nyerni.