boldogságkeresés

Az egész akkor kezdődött, amikor megfogalmazódott bennem, hogy elmegyek otthonról. Nehezen hoztam meg ezt a döntést. Miért? Mert a mindenem, hogy másnak megadjam a jót. És nekik így volt a jó. Eleinte boldogok voltak és nekem ez elég volt. Nem akartam magammal foglalkozni, a saját vágyaimmal, boldogságommal. Megelégedtem azzal, hogy tehetek értük valamit és láthatom, hogy jó nekik, hogy jobb nekik. Boldoggá akartam tenni őket vagy legalábbis elérni, hogy kevésbé szenvedjenek. Aztán ez egyszer csak megszokottá vált. Természetes lett minden és jöttek az elégedetlenkedések. Semmi nem volt elég nekik. Kifacsartak. De tűrtem… szenvedve, de tűrtem arra gondolva később majd jobb lesz. Később hálásak lesznek mindenért amit értük teszek. De az idő csak telt és ők csak elvettek belőlem. Lassan már semmim nem volt, mindenemet ami életben tartott arra használtam fel, hogy nekik adjam. Fáradt voltam, csalódott és boldogtalan. Besokalltam. Boldog akartam lenni. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Ekkor és ezért döntöttem úgy, hogy elköltözök.

Na jó, de ki fog támogatni ebben az egészben? Ki fog mellém állni? Mert ezt egyedül nem bírom végigcsinálni. Vagy inkább hagyni kéne az egészet? Szenvedek tovább, minek akartam én egyáltalán boldogságot…. Ekkor jött “B”. Azt mondta: ne aggódj, együtt végigcsináljuk. Én majd támogatlak, veled leszek és közösen megtaláljuk a módját a boldog életnek. El is indultunk együtt egy úton. Voltak próbálkozások, de csak nem akart összejönni. Már már kezdtük feladni, amikor is “C” meghallotta, hogy albérletet keresek.

 

“C”-ről annyit kell tudni, hogy amióta ismerem, mindig fontos volt neki a boldogságom. Látta, hogy szenvedek és segíteni akart. Néha már túlzottan is. Tudjátok, mikor helyetted akar döntéseket hozni, mintha te nem tudnál, vagy te csak rossz döntéseket tudnál hozni. “C”-vel napi kapcsolatban vagyok, kedvelem és sok mindent köszönhetek neki. Igyekszem hálás lenni, de nem bírom elviselni, mikor uralkodni akar az életem felett.

 

Szóval “C” megtudta, hogy albérletet keresek…. Szokásához híven el is kezdett gondolkodni, keresgélni nekem, amivel nem is volt semmi gond. Ekkor kitalált egy fantasztikus ötletet (legalábbis szerinte az…) Költözzünk oda “B”-vel, ahol ő lakik most. Ő úgyis el akar onnan menni, de szívesen kiadná nekem.

Eleinte tetszett az ötlet. Végre megoldódni látszik, gondoltam…. Aztán elkezdtem gondolkodni. Miért akar “C” onnan eljönni? Valami baj lenne a hellyel? Mi lesz, ha összeveszünk? Tudom, hogy mindig fölöslegesen aggódom előre a jövő miatt, hogy mi hogy lesz, de ebben most több is volt. Ugyanis, mint írtam is “C” egy olyan ember, aki irányítani szeretne, azt szeretné, ha úgy élném az életemet, ahogy szerinte jó, nem ahogy én akarom. Féltem…. Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek…Inkább keresgéltem tovább. Persze “C”-vel még nem mertem beszélni erről. Tudtam, hogy ehhez még idő kell nekem, hogy felkészüljek.

Ekkor meghallottam egy ismerőstől, hogy “A” elköltözött és ki akarja adni a lakását. Gondoltam, egy próbát megér. Felhívtam. Régről ismertem “A”-t, de inkább csak látásból, nem sokat beszéltem vele, de kedvesnek tűnt. Össze is hoztuk s dolgokat, leültünk megbeszélni mi hogy legyen és úgy tűnt minden rendben. Döntöttem. Jobban mondva döntöttünk “B”-vel. Kivesszük “A”-tól a lakást. Most már csak beszélni kell “C”-vel….

 

Rákészültem…. Tudom, most talán nem értitek miért kell erre így rákészülni, de nem ismeritek “C”-t… nem könnyű vele. Feltártam neki a döntésem és udvariasan visszautasítottam az ajánlatát. Nem értette, miért hozok rossz döntést a jó helyett. Persze, hogy ezt gondolta, hisz számára csak az a jó döntés, amit ő hoz meg. Mikor megtudta, hogy “A”-tól veszem ki a lakást még jobban kiakadt. Pedig még annyira sem ismeri őt, mint én. Persze el kellett fogadnia a döntésemet, nem tehetett mást, de innentől kezdve megvonta tőlem az érdeklődését. Egyszerre volt megkönnyebbülés és esett rosszul. Azért könnyen túl tettem magam a dolgokon. Végre legalább saját döntéseket hozhatok és azt tehetem, amit én akarok.

 

Sejthettem volna, hogy nem lesz minden rendben. Amikor úgy érzed minden rendben mindig jön valami ami megnehezíti, ami elveszi a boldogságod. Pedig tényleg, már-már kezdtem magam boldognak érezni. Meg kellett volna értenem, hogy nekem nem jár a boldogság. Akkor most nem érezném ezt. Persze, voltak nehézségek, nem is arra számítottam, hogy minden gördülékeny lesz. Ezzel még nem is lett volna olyan nagy baj. Valahogy megoldottuk őket, közösen “B”-vel. Megtörtént a beköltözés.

 

De mégsem az jött, amit vártam. Adódtak komplikációk még, amihez már “A”-nak is köze volt. Azt hittem meg lehet vele beszélni. Én megpróbáltam. De nem megy olyan könnyen. Talán nem tőle kellett volna kivenni albérletet? De hát nehézségek mindenhol vannak. Talán jobb lett volna ha egy teljesen ismeretlen embertől veszek ki? Talán az még rosszabb lett volna? Nem tudom… Eljutottunk arra a pontra, hogy a nehézség megoldását “B” a kezébe vette, egyedül…. Talán örülnöm kéne, kevesebb teher rajtam. De csak azt érzem, gondot okozok. Egy nehézséget képtelen vagyok kezelni. Komolyan, mint egy kisiskolás, akinek az kell, hogy az édesanyja beszéljen a nevében az iskolában. Szánalmasnak érzem magam.

Hamar kialakult bennem az az érzés, hogy nem kívánatos személyek vagyunk mi ott. Talán “A”-nak nem tetszik már, hogy ott vagyunk. Nem érzem ott jól magam emiatt.

 

Menjek haza? Nem lehet. Nem akarok. Örökre hallgathatnám az “én megmondtam…” típusú szövegeket. Keressek másik helyet? Talán jobb lesz, talán rosszabb…. Mit fog szólni “C”, akárhová is megyek? “én megmondtam….” Úgy érzem az egész világ kilök magából és már nem tartozom sehová. Sehol nem jó és nem is lesz ezek után. Mert elindultam egy úton ahonnan nem lehet visszamenni. Más irányba sem lehet már menni. Vagyis lehetne, de akkor örökre én lennék az az ember mindenki szemében, aki nem képes a saját lábán megállni.

Talán csak bebeszélem magamnak…. Talán csak egy kis idő kell, míg rendeződik minden. De az érzéseket nem tudom megállítani, azok jönnek és gyötörnek. Úgy érzem képtelen vagyok irányítani az életem. Egyszer akartam úgy dönteni, ahogy én jónak éreztem. És ez lett belőle. Talán tényleg életképtelen vagyok…. Vagy csak túlreagálom.