betegségtudat

Hosszú idő után rávettem magam egy kis orvoslátogatásra. A szokásos jóindulatú életbölcsességeket persze megkaptam, amit legszívesebben ott helyben a hajamra is kentem volna, de ilyen jelképes kirohanások nélkül is épp elég különleges volt a találkozás. Az egyik doki úgy kezelt, mintha világi cimbik lennénk. Még csak meg sem játszotta magát, emlékezett rám, és abban a hitben volt, hogy pár hete találkoztunk utoljára. Az a pár hét pont egy éve volt, ami nem kis különbség, és nem először történik velem ilyen. Kurva vicces, amikor a nőgyógyászod, akit még csak évente sem látogatsz, azt hiszi, hogy ismer. Pláne ha te eközben még abban a hülye székben széttárt lábakkal feszengsz, ő meg tört magyarral a térdedre könyökölve tök lazán például arról magyaráz, hogy túl sokat stresszelsz. Tényleg kurva vicces, ha ma csak ez történt volna, nem lenne semmi bajom. Általában nem zavar, ha másnak látnak, mint amilyennek épp hiszem magam. Tényleg mulatságos.

Bár egyáltalán nem értem, miért nem tudok láthatatlan lenni, mert én leginkább csak erre koncentrálok. Nem tudom, miért „valamilyen” velem még a sarki kisboltos is, akivel szintén kb évente futok össze. Miért emlékeznek rám, és miért gondol mindenki merőben másnak? Miért gondolnak egyáltalán bármilyennek? Oké, igazság mindenben van, én ne lennék valamilyen, mikor akármilyen vagyok? Tudom én. De pont az ellenkezője történik annak, ami logikus lenne. Ahelyett, hogy rámhagynák ezt a megfoghatatlan összevisszaságot, és tök logikusan arra a következtetésre jutnának, hogy nem ismernek, inkább mindenáron találni akarnak bennem valamit, ami alapján valamilyennek gondolhatnak. Általában vicces tényleg, de amikor egy kibaszott agyhalott szutyok nő lekezel miközben én csak egy bolhanyakörvet vennék, akkor legszívesebben hátbarúgnám, pedig sosem volt még indulatkezelési problémám. Tettlegességig legalábbis senkivel sem jutottam el. Attól, hogy nem veszek fel szerintem indokolatlan bájvigyort, és nem kezdek bele ostoba fecsegésbe egy vadigennel, attól még van agyam. Nem tudom, az embereknek miért megy ilyen kurva egyszerűen, hogy kivetítsék másokra a szarságaikat. Nem én tehetek róla, hogy az az élete, hogy kb ezzel tölti. Le is szarom, nem barátkozni mentem. Sajnos vagy nem sajnos sosem tudtam játszmázni, pedig ilyen helyzetekben szívesen visszaaláznék egy kicsit. Épp csak annyira, hogy észrevegyék magukat. Másokért már emeltem fel a hangom, de magamat sosem tudom megvédeni. Ez a nő két hónap múlva meg jövőre is azt fogja gondolni rólam, hogy fogyatékos vagyok, vagy legalábbis abban egészen biztos, hogy jóval felettem áll bármiben. És bennem van a hiba, mert nem akarok neki egy kis egósimogatással bizonyítani?

Kurva idegesítő az egész. Úgy érzem, hogy másik bolygóról jöttem. Egy sokkal királyabbról, ahol nem az agyatlan haszonszerzés, a lelketlen szórakozás és az üres fecsegés a norma, és nem az a legkreatívabb időtöltés, hogy kikezdik azt, aki nem áll be a sorba. Nem esne nehezemre beállni, vagyis dehogynem, de megteszem, csak rohadtul leszív, és nem tudok nonstop így működni, sőt ami azt illeti, még fele-fele arányban sem. Jól tud esni az üres csevegés is persze, de ha épp nem esik jól, ami kurvasokszor előfordul, pláne vadidegenekkel szemben, akkor ne kelljen már szarul éreznem magam miatta.Tudom, hogy nem vagyok százas, de 99%-ban ezzel csak magamnak ártok, mégis páros lábbal röhögve tapostak már el nem egyszer, csak mert megtehették. Ez persze nem az a szint, hanem az ultranevetséges kategória, de akkoris felbasz, mert állítólag én vagyok a nemnormális, mégis vadidegenek nemnormálisságát kell tolerálnom.

És ebből már levontam a borderline túlreagálást. Ez nem borderline féle agybaj. Semmi kötődés nincs. Még csak kötődésre való vágyakozás sincs. Nem csalódtam, nem esett rosszul, teljesen kívülállóként tudom szemlélni, nem ellenem irányuló támadás volt, nem is volt támadás. A legtöbb ember egyszerűen így működik, lenézi azt akit/amit nem ért. Szóval ezért basz fel, és szerintem ez épp elég. Ki a bánatnak ártok én azzal, hogy érthetetlen vagyok? Különben sem direkt csinálom.

Oké, hogy ez ilyen evolúciós faszság, a gyengébbek kilökődnek. De ha belegondolok, hogy mi számít életképesnek, meg milyen emberek vannak az emberi tápláléklánc csúcsán, hánynom kell és csak azt bánom, hogy nincsen ebben a rituális hányásban egy igazi lelkitársam, akivel ha az egész világot nem is, de egymást kicsit megválthatnánk. Nem gondolom, hogy az emberek gonoszak, egyszerűen csak nem veszik észre magukat és sokszor még annyi önképük és ítélőképességük sincs, mint egy súlyos személyiségzavarral kezeletlenül tengődő nemnormálisnak.