belső konfliktus

Ezt azért írom mert úgy érzem vmit írnom kell, és mostanában ezen járt az agyam. 

Nemsokára suli ,estibe járok, kb 1 óra mulva mennem kell szóval most ezt kiírom.

És mind most is , szép idő van, kissé borongós, de a tavasz még mindíg teljes pompájában csillog, az születésnek hónapja, az életnek kezdete, mindennek lehet tanúja az aki körülnéz tavaszkor a mi kis országunkban.

Minden szép, még ha esőzik is , egy gyönyörű rituáléhoz hasonlít mikor az esőcseppeknek hada megállíthatatlanul öntözi az anyatermészetet, és táplálja florát és faunát. Mintha ősi történetekről és az élet örökös gyönőréről mesélne az eső, eggyeseknek melankólikus szó , nekem nyugodt szinfónia. 

Egyszóval szép minden, az élet, a történések, mindenhez társul ez az életerő amit beszippanthat az aki kint van a szabadban, akármi is történik.

De én nem, bár most életem egy nagyon nyugodt ciklusa zajlik, de nem élvezem. Nem tudom élvezni , se az új társaságot, se a szabad friss levegőjét. 

Valami lehúz. 

Mély sötét szubsztancia ami a testemben , a pszichémben honol. Olyan mintha a testemet elfedné egy fekete felhőszerüség és árnyékot vet mindenre, és kételkedem, és gyülölök, és nem értem mi van. És utálok mindenkit, téged , őket , s legfőbképp magam. És úgy érzem minden rámszakad, a felelősség, a kötelesség, és nincs nyugtom. Nem elég a 10-12 óra amit alszok,  nekem több kell. Talán 2-4 nap, de talán még az is sok, talán örökre el kell aludni. Néha azt kívánom bárcsak ne ébrednék fel. Hogy ez itt minden szenvedés . Hogy nincs elég idő, minden sietség, vesződséges szenvedés. Dolog van, mindíg dolog van. Jobb lenne örök álmot aludni. 

Hányódok a sors szelein. Közben a fejemben a világegyetem legnagyobb konfliktusa zajlik, már hogy ne legyek ideges, már hogy ne bassza fel az agyam ? Mikor odabent színfekete és színfehér csap össze, az élet és a halál, az erő és a gyengeség, és minden ami ellentétes, egy hatalmas háborút vív, hogy meik irányba menjek, élvezet vagy becsület? Mi a jobb, élvezetben elenyészni, és nincstelenül becsülettől megfosztva meghalni, vagy szörnyű szenvedésben végig élni, iszonyat éveit megélni, de egyenes tartással, becsülettel, és tisztelettel meghalni természetesen, egy hagyatékot hátrahagyva? Én tudom a választ, de a szívem hevesen ellenkezik, én is része vok ennek a nagy háborúnak részben.

A múlt, oh a múlt. Sokszor úgy tűnik másoknak hogy bánkódok, hogy gyülölöm hogy ez történt, hogy bosszút akarok állni. Most úgy érzem hogy igazábol leszarom. Hogy csak akkor gondolom így , mikor újraélem a múltat, és azokat az érzéseket. De ha így is van, hogy érdekel, akkor sem ér az már semmit. Bosszút már úgy se tudok állni,  semmit nem ér már. Tovább kell lépni.

De nyomot hagytak .. ez az eggyik oka a nagy háborúnak ami fejemben zajlik.

 

És most bele vok zavarodva. Nem tudom mit csináljak, az a bizonyos fekete folt mindíg lehúz… na meg a belső konfliktus, a valós élet … meg minden.

Itt most nincs konklúzió, egyszerűen most ez a helyzet ,