Szakadék szélén
Persze mint korábban jeleztem: sortársaim, akik közül sokan kilátástlanabb helyzetben voltak nálam, mert ráadásul ilyen körülmények között még magányosak is voltak, sokkal könnyebben túltették magukat e sötét korszakon. Csakhogy – akárcsak az apámé volt – olyan az alaptermészetem, hogy mindent a szívemre veszek. Túl sok volt egyszerre az a nyomasztó tudat, hogy gyerekeinknek nem tudom megadni azt az ellátást, amit szeretnék, és az a szellemi nyomás, amit a szigorú cenzúra nyomorította újságírás jelentett. Bizonyára mindez együtt vezetett el ahhoz az 1985-ös márciusi naphoz, amikor végül is alaptalanul, oktalanul megingott lábam alatt a talaj. Mivel okos szót nem kaptam senkitől, csak kemény diagnózist – szorongás, depresszió, pánikbetegség stb. – és egy halom gyógyszert, éveken át egyre myélyebben ástam bele magamat a feneketlen lelki szakadékba. Legrémesebb dolgok: miközben iszonyúan féltem az utazástól, szakmámnál fogva rendszeresen utaznom kellett hol repülővel (rémálom!), hol vonattal, hol autóbusszal. Ezenkívül valóságos hidegfóbiám alakult ki: lakásunkban, a munkahelyen telente maximum 15-16 fokos hőmrésékletnél éltünk, dolgoztunk, ami nagyon kevés. A nyolcvanas években Romániában a járművek is jégveremhez hasonlítottak, kivéve persze a repülőket. De a 10-12 órás utakat busszal vagy vonaton tettem meg. Mindezek miatt következett az étvágytalanság, álmatlanság, drasztikus súlycsökkenés és még sok minden, ami ezzel jár. Ezt – gondolom – ismeritek. Egy adott ponton már tényleg azt éreztem, hogy a halál torkában vagyok, miközben két fiam felnevelése még előttem állt. Ekkor kértem fővárosi orvosomat, utaljon be egy idegszanatóriumba. Egy festői környezetben levő, hegyi szanatóriumban töltöttem el három hetet, és mikor kikerültem, akkor voltam csak igazán beteg. Hazutaztam szülővárosomba, Marosvásárhelyre, és amikor meglátott az orvos sógornőm, sírva fakadt. Csontsovány voltam, mosolyogni sem tudtam, merev nézésem volt. Kiderült: gyógyszermérgezést kaptam a rengeteg haloperidoltól, amit a szanatóriumban belém diktáltak. Sógornőm azonnal beutaltatott a vásárhelyi ideggyógyászatra, és ott kaptam az első olyan mondatot, tanácsot egy román ideggyógyász professzortól, ami elindított a gyógyulás útján. Mivel gyógyszermérgezéssel kerültem kórházba, semmiféle kemikáliát nem kaphattam. A prof megmondta: szerek nélkül kell majd valahogy aludnom, amire részemről évek óta nem volt példa. Módszert is ajánlott: lefekvés után, a kórházi kórterem sőtétjében gondoljak arra a helyre, eseményre, ahol életemben a legkellemesebben éreztem magamat. És ezt addig tegyem, amíg elalszom. Ha kell, hajnalig… Akkor persze még nem hallottam az agykontrollról. Amikor e módszerrel sikerült először álomba elmélkednem magamat, akkor kezdtem remélni – nagyon halványan, hogy valaha még meggyógyulhatok. Az után az éjszaka után, gondolatban több százszor megfordultam a Déli-Kárpátok Retyezát nevű, álomszép bércein. Húszéves koromban jártam ott, és az egyik csúcsra felérve úgy éreztem: szárnyaim nőnek, és képes vagyok felrepülni a magasba. Persze ez nem sikerült, viszont az volt még az érzésem, hogy felértem a világ tetejére, ahol semmiféle korlát nem létezik.
Később is nagyon lassan, nehezen jöttek a további segítő kulcsmondatok. A második évekkel ezután hangzott el: sógornőm azt mondta, egyik barátnője, aki az enyémhez hasonló válságon ment át, azt üzeni: amíg nem kezdek el keményen sportolni, ne számítsak jobbulásra. Szerencsére középiskolás és egyetemista koromban versenyszerűen sportoltam, tehát nem volt lehetetlen visszatérni a testmozgáshoz, bár már a negyvenedik életévem felé közeledtem.
Folyt. köv.