Baba

 Sziasztok!
 
 Újra írok ide, hátha valakit érdekel! Nem tűntem el most sem, csak az utóbbi fél évben aztán tényleg hatalmas változások és várakozások, izgalmak, és fordulatok történtek az életemben! Egyelőre dolgozom fel a helyzetet, és próbálok készülni az új szerepre. Sok idő után, sok változás közepette, de itt vagyok / vagyunk! 🙂

Szóval a lényeg, hogy 7 hónapos terhes vagyok, egy kisfiúval fog bővülni eddigi négytagú családunk (párom, két kutyus, és én:)), várhatóan szept. 2. felében.

Hálistennek fizikailag minden rendben velünk, a baba szépen növekszik, fejlődik, rúgkapál és mozgolódik, minden testi adata, mérete, súlya, testrészei stb. rendben vannak eddig,
nekem is minden szűrésem és laborleletem teljesen jó lett, hála a jó égnek! Persze nem akarom elkiabálni…A legfontosabb nekem most, hogy Ő egészséges legyen, és minden ok legyen velünk. Nem is akartam túl korán nagydobra verni, amúgy is minden vizsgálat,labor, UH előtt rettenetesen aggódtam, és paráztam, hogy minden rendben legyen, képeket se mutogattam senkinek, csak a szűk család tudta, és a legeslegjobb közeli 2-3 barátom. De már rég nem lenne értelme rejtegetni- nem is lehetne már-, szüleimnek is mondtam, hogy már azért csaknem lesz semmi nagy dráma, már elmondhatják rokonoknak, ismerősöknek. Előbb-utóbb úgyis kiderül!

Lelkiekben közben 180 fokos fordulat következett nálam: jan. 2-án ittam alkoholt utoljára, egyik napról a másikra tettem le, másképp nem ment nekem. Cigit se szívtam azóta 1 szálat se, amióta megtudtam, de az nem volt nehéz, nem voltam igazi dohányos sosem. Pia sokkal nehezebb volt, szorongások jöttek utána felfokozva, és fokozatosan kellett megtanulnom ital nélkül élvezni, értékelni a dolgokat újra.
Az első 2 heti szorongás után végtelen, kilátástalan ürességérzés következett, amit fokozatosan, sok türelemmel tudtam csak leküzdeni, hiába volt már velem a baba, akkor is el-elkapott ez a rettenetes, üres, nagy semmi érzés. Persze az egészsége sokkal fontosabb lett mindennél, sose tudnám megbocsájtani magamnak, ha bármilyen kemikáliával ártanék Neki. Sokat segített, h az émelygés, hányinger miatt az 1. három hónapban meg is undorodtam az alkoholtól, nikotintól, még a gyógyszerektől is teljesen, gondolom ez is ösztönösen a gyerek védelmét szolgálja. Persze még most is vannak olyan napok, amikor erősen szorongok, főleg, ha tömegben, időre, és /vagy a 40 fokos bkv-n kell menni valahová, nem megy még minden jól, de sokkal kevesebb a nagy kiborulás, új értelme lett az egész világnak. Bűntudatom is van,úgy érzem, meg se érdemlem, ami most van,de 3 abortusz után áldom a sorsot, az istent, vagy fene se tudja, hogy kit-mit, hogy simán teherbe estem (pont karácsonykor elvileg), nem is terveztük konkrétan, de nagyon örültünk neki. Mások meg mennyit szenvednek, és nem jön össze nekik, meg testileg is tök jól bírom az egészet.

Barátommal is szintet léptünk, eddig mindig bizonytalan voltam, hogy igazán szeret-e,  vagy csak úgy vagyok, sajnál, nincs szíve kirakni, mert akkor mi lesz velem, mikor hagy el mégis stb. Tavaly ilyenkor még azt hitte, neki már sose lesz gyereke, és én sem leszek soha olyan állapotban, hogy lehessen. És hogy ennyi minden után mindenben mellettem áll még mindig, nem hagyott el, örül a babának, az én sok csalódásom után kicsit visszaadta a hitemet is, bár még néha nagyon belepörgetem magam az aggodalom/ pánik-spirálba. Már nem dolgozom, nem is keresek munkát, próbálok minél nyugodtabb maradni, sokat sétálunk a kutyákkal, énekelni, rajzolni is szoktam a gyereknek :), újraolvastam egy csomó mesét:), meg próbálok minél jobban, többet rá figyelni. 

Írogatni is írogatok még mindig, bár most  egész más hangulatban vagyok, mint tavaly ilyenkor, de ezeket is meg kell írni, meg sokat olvasni is van végre időm, és energiám. Amikor nagyon reménytelen volt minden, olvasni se tudtam.

Igyekszem tudatosan változtatni pl. azon, h ne foglalkozzak állandóan annyit magammal, ne mindig a sok hibát nézzem magamon, ha meglesz a gyerek, úgysem lesz időm már ezekre. Persze jönnek a kérdések: hogyan tovább, kitart-e a lelkesedésem, a viszonylagos stabilitásom stb. A barátom, meg a kutyik, ha nem lettek volna, szerintem már nem is lennék, annyira hihetetlen, hogy mennyit segítettek nekem, amikor darabokra voltam hullva. És most az is bebizonyosodott, h igenis a család is mellettem áll, és talán van még pár igazi barátom is, bár a sok csalódás miatt ezzel már sokkal óvatosabb vagyok, mint pár éve. A felelősségvállalás elől nem menekülhetek, nem léphetek le sehova, mint eddig, az önpusztítás/ öngyilkosság gondolata sem lehet már olyan, hogy most akkor megnyomom az Escape gombot, és véget vetek földi szenvedéseimnek, vagy legalábbis önpusztítással enyhítem őket. Magamat bántanám, azt lesz@rom, de ez a pici most tőlem függ, rám számít, és én nagyon várom, és már most nagyon szeretem! Persze a kutyus is felelősség, de ez nyilván sokkal nagyobb lesz! Remélem jól meglesznek, a kiskutyám imádja a gyerekeket, bár meg kell szoknia, h nem ő lesz a középpontban, és tuti lesz féltékenység is. Kérdések tömkelege, h barátom is milyen lesz az új helyzetben, mennyit tudunk majd egymásnak segíteni, mennyire értünk egyet stb. Szüleim  most nagyon lelkesek, és évek óta nem volt velem apu sem annyira kedves és szeretetteljes, mint most, talán vele is sikerül szintet lépnünk! A múlton nem változtathatunk már, most tényleg csak előre van!

Szóval ezek vannak velem, jó sokat írtam magunkról. Ha van kedvetek-időtök, írjatok! Érdekelne, hogy van-e itt valaki, aki szintén hangulatingadozással, szorongásokkal, komolyabb depivel, vagy indulatkezelési problémákkal  küzd/ küzdött, és szintén kismama, vagy tervezi, hogy az lesz, anyaság-apaság után mi változott, mi volt a legnehezebb, mi hozta a legtöbb pozitív változást? Mi az,amit utólag megbánt, másképp csinálna? Mennyire ment az egész ösztönösen, mennyire volt tudatos? Stb.

Köszi mindenkinek, aki elolvasta!