apu

A zeneterápiámban olyan elképesztő dolgok történnek…

Pl. hogy megélhetek már-már valódi találkozásokat a szüleimmel. Bár csak a fantáziámban találkozom velük, mivel mélyrelaxációs állapotban történik ez meg, majdnem olyan, mintha valóban megtörtént volna. És az agyamban ezek a találkozások tényleges változásokat hoznak létre… ez a gyógyulásom része…

Óriási ereje van pl. annak, hogy „hallom”, hogy bocsánatot kérnek. És ezt én el tudom fogadni.

Mert igazából semmi másra nem is vágytam soha tőlük, csupán arra, hogy elismerjék, hogyf rosszat tettek velem, akaratukon kívül, persze, tudatlanságból – de akkor is! – és hogy életükben egyszer ezt elismerjék, és bocsánatot kérjenek tőlem ezért.

És a zeneterápiámban ezt megkapom. És ez olyan jól esik nekem. Mintha egy nagy lassú, teljes testre és lélekre kiterjedő kényeztető masszázson lennék…

és hogy ez megtörténik most a terápiámban, sokkal több megértéssel és szeretettel tudok feléjük fordulni ismét.

ez elég elképesztő élmény.

hiszen már éppen arra jutottam, hogy fokozatosan teljesen eltávolodom tőlük – és csak udvariassági telefonokkal tartom életben a kapcsolatunkat, de azért biztonságos távolságban maradok.

és most úgy látom, hogy már egészen közelről sem tudnának esetleg bántani. mert belül felépült egy hatalmas védelmi rendszerem…. apránként, téglánként, ülésenként, óráról órára, percről percre, szívósan, kitartóan, építem ezt a védelmi rendszert, magamat…

és életemben először megláttam az anyámat is, hogy milyen heroikus teljesítményt tudhat magának. amikor a diliházból kihozta az anyját és az apja elhagyta őket, akkor ő 18 évesen kezdte az egyetemet. és végigcsinálta. És nem akármilyen kis tinglitangli egyetemet.

fejet hajtok előtte. hogy egy idegbeteg anya lett belőle aztán, hát igen. megértem, hogy ő próbálta a saját kis fejével a legjobbat nyújtani nekünk.

megértem.

és már nem is olyan fontos.

azt hiszem, tényleg spirituális útra léptem… egyre magasabbról látom a világot és szenvedéseit. és egyre nagyobb türelemmel és elfogadással vagoyk iránta.

elég elképesztő.

ma felhívtam anyámat, hogy volna-e kedve eljönni velem moziba, ha otthon leszek.

óvatosan nyilatkozott nagyon. hogy már öreg és nem olyan mozgékony.

nem foogm erőltetni. lehet, hogy jobban fog neki esni, ha csak otthon ülök és h allgatom a hülyeségeit.

és most annyira jó passzban vagyok, hogy még lelkileg is képes leszek ezt elviselni talán.

talán. meglátjuk.

már csak 10 nap és utazom.