apátia

 Közönyös és gazdátlan vagyok, mint egy kóbor macska – ha veszélyt látok, továbbállok, van úgy, hogy nagyon fáj (akkor üvöltve sírok, bár ez már nem jellemző, inkább az a fránya közöny, a semmi, az űr, az apátia), aztán hirtelen magától megszépül minden. Persze senki se terhelheti a saját döntéseit másra, és a tehetetlen közöny se lehet egy életen át  a hivatkozási alapom.                                                           
  Az elvonult, magányos biztonságom is „csak” egy döntés. Egy bizonyos perspektívából érthető és elfogadható döntés, mondhatni- egyelőre ennyi telik tőlem. ’Akinek nem tetszik az életem, csinálja utánam, avagy jobban. ’ De könyörgöm, aki azt állítja, hogy tényleg foglalkoztatja a sorsom, az miért nem segít nekem továbblépni, legalább addig, amíg egyedül nem vagyok képes a továbblépésre.
 Közös család, Veled– anya, apa, esti mese, kisbabaillat – mint a fejjel-lefele gémeskút, nekem mindez csak távoli délibáb. Minél közelebb próbálok jutni , annál távolabbra kerülök . 🙁 Szeretni meg… Mit jelent szeretni? Engem, vagy téged, vagy egymást szeretni? Az, hogy valaki aggódik értem, az még nem jelenti azt, hogy tényleg szeret.   Sajnos rá kellett jönnöm, hogy az aggodalom és a szeretés között nemhogy egyenlőségjel, de még párhuzam is csak nehezen vonható. 

Csöndesen, de biztosan próbállak szeretni Téged, nem félek, nem aggódok, várok a soromra. Egy levélen kuporgó kis katica a lelkem, és várom, hogy végre felrepülhessek. Te is felröppensz majd a saját kis leveledről, és talán egyszer… együtt szállhatunk tovább.