apák

Az apám ugye, mint kulcsfigura – fülén a fejhallgatóval, békés papucsférj, kivéve, ha anyám vagy én feldühítettük – akkor őrjöngő vadállat. Aki, mint erről már máshol beszámoltam, egyszer majdnem megölt engem – azzal a lendülettel, ahogy rámtörte az ajtót kb. 14 éves koromban, beverte a fejemet a fürdőkád szélébe, és vérző fejemet és egész felsőtestemet a víz alá nyomta ruhástul és majdnem sikerült vízbe fojtania.

Olyan sokkot kaptunk mindketten, hogy másnapra tökéletesen kitöröltük ezt az élményt az emlékezetünkből. És én soha, soha senkinek, senkinek nem beszéltem erről.

(ZÁRÓJEL – ÍGY MŰXIK A CSALÁDON BELÜLI ERŐSZAK – MEGTÖRTÉNIK ÚGY, HOGY SENKI, SENKI NEM TUD RÓLA… CSAK AZ ELKÖVETŐ ÉS AZ ÁLDOZAT. Amikor kb. fél éve ezt elmeséltem a testvéremnek – mert nekem is lassan kezdett bevillanni az agyamba ez az emlék, mint egy filmben – és aztán sikerült is fülöncsípnem és valóban, tudatos szintre hoznom az emléket  33 év elteltével – a testvérem tehát aznap este egy órán át beszélt telefonon a terapjával, annyira megrázta az eset. És az anyánknak még mindig nem mondtuk el. Nem is fogjuk elmondani. Minek? )

Ezt megelőzően is kb. halálfélemben nőttem fel a családomban (aha – a „szülők érdekellentéte nem csak neurotizál, hanem pszichotizál is” – nemrég tudtam csak tudatos szintre hozni, hogy attól rettegtem, hogy el fognak válni, és ezt a világ legnagyobb katasztrófájaként gondoltam el – és persze szemtanúja voltam, hogy anyám a késeket rendszeresen eldugdosta apám elől, nehogy címlapra kerüljünk egy családi öldöklés nyomán – de a vízbefullasztós eset után ez a félelem totálisan eluralkodott rajtam. Persze, ez is csak tudattalanul. Hiszen az emlékezetemből kitöröltem a traumát és száműztem a tudatalattimba.

Elemi, brutális félelem, és kielégíthetetlen, elemi, végtelen szeretet iránti sóvárgás – ez jellemezte tehát viszonyomat alapvetően a férfinem iránt.

Nem csoda, hogy brutális kriminálisok voltak első szerelmeim. (És csoda, hogy sikerült férjhez mennem.)

Aluljárókban kerestem menedéket anyám ütlegei és ordibálásai elől 15-16 éves korom óta.

Mindenkibe beleszerettem, aki csak rámnézett és két kedves szót szólt hozzám. És borzongtam is ugyanakkor plátói szerelmeimtől  – elvégre nem mindennapi figurák voltak… Egyikük remek szerető volt- és olykor sikerült ágyba keverednem vele – hm… a mai napig emlékszem rá, hogyan is volt…

Aztán volt egy promiszkuus időszak is az életemben – ész nélkül létesítettem kapcsolatokat, szeretetéhségem egyik ágyból a másikba űzött.

Mindez nem volt tudatos, ááá, dehogy. Nem tudtam én igazából, hogy mit keresek ott, nem is gondolkodtam rajta – csak hát ott (az aluljáróban) lógtam egész nap. Azt nem engedtem, hogy úgy egyébként az utcán hozzám nyúljanak, mert a szeretetteljes érintést azt ugyebár egyáltalán nem ismertem, attól viszolyogtam. tehát engem csak úgy lehetett megpuszilni, hogy a pasik eldugták a kezüket a hátuk mögé – jól van, jól van, bazmeg, nem nyúlok hozzád, ne visíts már…

Nagyapáim – egyik ugyebár Amerikába disszidált, és összesen ha kétszer talákoztam vele egész életemben.

A másik – a vidéki, apai nagyapám – az is annyira fiút akart, de annyira, hogy egész életében még egy szemkontaktusra sem emlékszem vele. Rám sem nézett.

pontosabban egyszer egy döglött nyulat a kezembe adott, amit ő lőtt a vadászpuskájával. És attól véres lett a kezem. ennyi jutott nekem az apai nagyapámból.

anyám naplója szerint egyszer jött hozzánk látogatni, vidékről Pestre, és én akkor a nyakába másztam és cirógattam. És akkor az anyám azt mondta neki – ugye, egy fiú azért nem tud ennyire kedves lenni? – mire a nagyapám hosszú hallgatás utaán azt mondta – de igen. tud.

Namost akkor el lehet gondolni, hogy az én apám, aki egy ilyen apai üzenetet kapott a saját apjától, akit imádott és mindenben felnézett rá – tehát hogy az én apám mennyire fogadta vajon szívesen az én cirógatós közeledésemet. – lesöpört magáról, gondolom én. Merthogy emlékeim ilyesmiről nincsenek.

És msot ahogy gondolkodom, be kell vallanom magamnak, hogy sokáig csak olyan szerelmeim voltak, akik rám sem néztek. Én meg kínlódtam.

aha. tehát ez az ami anynira vonz most is kéretlen lélekboncolóm iránt.

hogy rám sem néz. ennek van bennem a legmélyebb ősi, leginkább tudattalan mintázata. Amit még ha tudatossá is sikerül tennem olykor, azért még működik, a fenébe.

vagy még inkább talán ez – sokkolni, felkavarni, mélyen, elementárisan, és aztán dobni, magamra hagyni, elfelejteni, hogy egyáltalán történt is valami…

Aztán jöttek olyan férfiak az életembe, akik ugyan rámnéztek, és „halálosan belém is szerettek” (dehogyis – ma már tudom, hogy a saját anyjuk iránti szorongó-vágyakozó elemi szeretetigényüket vetítették rám) – de  a szorongás az intimitásról – mindkért részról-  megbénította a közeledésünket.

Némelyikükkel azért sikerült felületes barátságba keverednem, van közöttük egy gyönyörű, gyönyörű, karizmatikus amerikai modern táncos, zsidó fiú, akinek többször is voltam a kurzusán, és olyankor mi mozdulatokban, ruhaszínekben, testtartásban kommunikáltunk – ez volt a legintenzívebb erotikus élményem azt hiszem egész életemben.

őrület volt. búcsúzóul csupa kékben jött a ……….ba. Csupa kékben. Amit én úgy kódoltam magamban, hogy örökre, örökre magával visz engem a szívében.

Besézlni nem nagoyn tudtunk egymással – ha véletlenül összeakadtunk az utcasarkon kurzus után, ijedtünkben a szélrózsa minden irányába szaladtunk.

amikor elment, én három kilót magamra szedtem egy hét alatt. mindenki látta, hogy mi történik bennem. meg voltam teljesen borulva.

a lelki sebeim aztán az évek alatt valahogy begyógyultak.

A Tündérhegyen a zeneterapommal együtt vertük a zongorát – óriási lelki szexelés volt, belehaltam, telefonon hívogattam sokáig, megőrültem az intimitás elsodró erejétől, gyönyörűségétől. 5 hónapomba telt, amíg lecsendesedett a lelkem.

 

40 éves korom körül értettem meg, hogy nem fogok tudni közelebbi kapcsolatot felépíteni egy olyan férfival, aki iránt lángoló szerelmet érzek. mert az is beteg – és szorong.

tehát egy olyan férfival kell barátkoznom, aki iránt nem érzek lángoló szerelmet, akit látok a maga valójában, és aki akar engem eléggé ahhoz, hogy vele menjek, és aki nem szorong tőlem annyira, hogy kezelhetetlenné váljon a szorongása.

és ez volt a férjem. nagyon édesen közeledett, kicsit szorongva, de nem megbénulva, és én is elég nyitott voltam már akkor… és sikerült. sikerült legyőznünk országhatárokat, nyelvi akadályokat, távollétet, sikerült kapcsolatban maradnunk – és elköteleződnünk egymást iránt.

viszont sajnos most egyre kiderül, hogy nem igazán tudunk beszélgetni – nem a szorongás miatt, hanem mert ő ezt nem tanulta meg a családjában. és nekem ez nagoyn hiányzik.

ezért most elkezdtünk kurzusra járni és már egyéni privát konzultációkra is jelentkeztünk.

vágyom rá, hogy együtt menjünk az utunkon, hogy ne engedjük el egymás kezét.

még nagoyn sok munka – de ő csodálatos férj és apa – és már beleízlelt abba, milyen az, ha egy egyéni foglalkozáson egy szakember segít minket a beszélgetésben.

az csodálatos. közelebb kerülünk egymáshoz. és ez nagyon jó. nagoyn fárasztó – sok mindent kell megérteni közben a másikból – de nincs más út. Ő is tudja.

Most elvitte a kisfiamat a barátainkhoz – időt ad nekem magamra. mert látja, hogy nem jól vagyok, sokat ülök a gép előtt ,írkálok, nem hallom, amikor hozzám szól, és rettenetes kupi van a hálószobánkban.

ma muszáj összeszednem már magam. egyedül vagoyk itthon – sikerülni fog.