anyuka

 A családban senki sem normális. Az első egyéni pszichoterapeutám éveken át könyörgött, hogy költözzek el itthonról, mert egymást betegítjük meg. 

 Nem tettem meg. Magyarországon egy középosztálybéli családból származó fiatal nem engedheti meg magának, hogy különköltözzön, főleg úgy, hogy az anyja egyedülálló és öreg. Se ő, se én nem jöttünk volna ki anyagilag, vagy ha igen, jelentősen lejebb kellett volna venni az életszínvonalat.

 Érzelmi stikkességem miatt a páromat is elhagytam, aki (szintén érzelmi stikessége miatt) nem akart velem összeköltözni egy albérletben.

 Anyuci pici kölykei vagyunk, nem is mutogatok rá ujjal, egyformák, akkor is, ha az én Édesanyám passzív agreszív. Sokáig tartott míg beláttam, hogy nem vagyok sokkal fejlettebb, mint ő.

 De beláttam és amikor tényleg beláttam, hazavittem tőle egy gyereket a méhemben.

 Anyucihoz.

 A helyzet teljesen kilátástalan volt. Előre tudtam, hogy ebben a környezetben nem fogom tudni úgy nevelni a fiamat, ahogy én azt szeretném. Láttam magam előtt a külföldről hazaköltözött húgomat, aki minden menzesz előtt eljátssza a felsőbbrendű kamaszt, Édesanyámat, amint tehetetlen és Stockholm-szindrómát játszik és magamat, amint senkit se tudok felhívni.

 Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, tekintve a kilátásokat, be is kattantam. Kórház, szíjjak, szomjazás, kétségbeesett pasizás (mert a volt párom dobbantott külföldre és persze, esze ágában se volt magával vinni).

 Édesanyám végül nem tűrte, hogy nem térek magamhoz, elvitt egy másik kórházba elektrosokkoltatni, hasamban a gyerekkel, ami meghosszabbította kritikátlan tudatállapotom.

 A szülészeten mindenki számára egyértelművé vált, hogy nem jövök ki anyukámmal.

 Már ott mindenbe beleszólt, attól kezdve, hogy mikor és meddig tarthatom a gyereket a kezemben odáig, hogy fésüljem ki a hajamat, mert kócos.

 Megállás nélkül civakodtunk míg aztán addig nem engedtek haza, míg le nem szedáltak annyira, hogy éjjel fenn se tudjak lenni a picivel.

 Az első évben beláttam, hogy semmit sem lehet tenni. A babaágy Édesanyám szobájába került és nem tűrt meg maga mellett. Az én szerepem kimerült a tejmelegítésben és az éneklésben. 

 Nagyon sokat hajtogatta, hogy ez olyan, mintha kapott volna egy második esélyt arra, hogy jól neveljen fel egy kisfiút.

 Már homályba vész, hogy hol voltunk, amikor egyszer egy hivatalnok beszólt Édesanyámnak, hogy ez nem az ő gyereke…

 Nagyon sokáig volt szerepzavara és minden lehetséges módot megragadott, hogy távól tartson a fiamtól pl. engem küldött bevásásrolni az idősgondozó helyett, vagy elvárta, hogy heti kétszer rajzolni járjak az isten háta mögé.

 Szerencsére, végül, elfáradt. Akkor fogtam a gyerekágyat és betoltam a szobámba. 

 Azt hittem, most már nyugi lesz.

 Frászt. A tanácsait mind a mai napig átkiabálja a lakáson éjjeli kettőkor is. Mindenről megvan a véleménye, nekem egy jó gondolatom nem lehet. Ne meséljek a gyereknek, mert nem érti. Ne magyarázzak neki el semmit, csak utasítsam. Ne zöldséget adjak neki enni, hanem nokedlit. Ha nem eszik húst, az az én hibám, nem arról van szó, hogy nem kívánja. Adjak neki túrórudit, mert az fehérje. Tök mindegy, hogy akkor egész nap azt eszi.

 Nem szabadna neki tévét néznie, de nyomjuk. Ne így, ne azt, ne úgy, stb. stb. stb

 Megzavar. Nem tudok tőle koncentrálni.

 Már nem lehet elmenni. Már nem.