Anya
Talán 15-16 évesen sokszor mondtam azt, hogy bárcsak másmilyen családom lenne. De soha sem téged akartalak bántani, Anya…
Bárcsak itt lennél most. Még csak 8 hónap telt el, mióta itt hagytál, de annyi mindent mesélnék. Annyi jót, és annyi rosszat, ami velem történt, amiben tudom, hogy a magad módján, de segítenél… Talán azért most hagytál itt, mert tudtad, már elég erős leszek ahhoz, hogy nélküled folytassam az utam… Ez részben talán igaz, részben nem… Sajnos még mindig gyerek vagyok, hiába vagyok papírok szerint felnőtt. Még mindig szükségem lenne a támogatásra… De tudom, hogy most büszke lennél rám, hogy újra elkezdtem a sulit, és most olyan szándékkal,hogy még egyetemre is szeretnék jelentkezni.
Mikor utoljára láttalak, mondtad, hogy vigyük haza a cuccaid, mert reméled nem leszel sokáig itt a kórházban. Én is mondtam, hogy persze, jövök még, de remélem nem ide kell majd visszajönnöm. Ez beigazolódott, csak sajnos nem úgy, ahogy én gondoltam…
Minden nap gondolok rád. Ugyanúgy, mintha itt lennél. Történik valami, és az jut eszembe, „ezt most elmondom Anyának”, és utána üt meg a valóság, hogy már nem tudom… De minek is meséljek, te mindent látsz fentről. Remélem nem okozok csalódást…