2024.08.09
Kicsit most ventilállok is mert épp lent van a kedvem nagyon.
Talán 22-ben írtam ide utóljára, egy postás munkával kapcsolatban. Azóta sok víz folyt le a Dunán azóta voltam recepciós egy alapítványnál, majd kijutottam külföldre is egy időszakos munka keretében. Bevallom egész érdekes volt ez a tapasztalat, nagy tervekkel indultam ki, annyit elárulok Nyugat Európa egyik országába. Raktárosi munka lehetőséget néztem miután az alapítványnál megszűnt a munkahelyem. Annyira mélyen érintett, hogy végül ez a fájdalom adott végül erőt, hogy meglépjem ezt az utat. Épp a Red Hot Chilli Pepperskoncertezett itt, ami szintén egy nagy élmény volt számomra, nem vagyok egy nagy koncertre járó, introvertált (vagy ambivertált) vagyok, szóval mértékkel érzem szükségét az ilyen kikapcsolódásnak, de erre nagyon vártam.
Az egyik felem élvezte ezt a számomra életre szóló élményt, a másik felem még szomorú volt, a felmondás miatt. De úgy éreztem, nem menekülök el az érzéseim elől. Hagytam meggyászolni a folyamatatot és végül így sikerült rátalálni a külföldi munkalehetőségre. Egy cimborám ajánlotta, hogy menjünk, mert egy ismerőse ebből ilyen munkákból tudta kifizetni a tartozásait, gyerektartást és még félre is tudott tenni némi összeget.
Ez nagyon fellelkesített és barátommal már számoltuk is, ( a koncert napja után persze), a képzeletbeli eurókat, felújításra, továbbképzésekre tanfolyamokra költöttük, vagy ő külföldi egyetemekben gondolkodott.
Én el is kezdtem a jelentkezést, ő még hezitált, lement még egy vidéki táborba megbeszéltük, ő még meg várja, hogy visszajeleznek neki a munkáltatók és ha nem együtt megyünk.
Szóval nálam is bizonytalanabb volt, még lement vidékre egy sporttáborba, én el kezdtem a szerződést, erkölcsi bizonyítványt intézni. A cég neve Ottoworkforce, a Székely Bertalan utcában van egy irodájuk, de én az egész folyamatot telefonon és neten keresztül intéztem. Elég nehezen lehetett őket egyébként elérni, megjegyzem. :/
A barátomat B.-nek hívom, telefonon próbáltam elérni a telefonon keresztül hogy megosszam vele a fejleményeket és hogy segítsem őt is e folyamatban. A telefont egy fiatal srác vette fel, nagy meglepetésemre mondván, barátom B. kórházba került, mert összeesett és elájult. Valami görcsöt mondtak.
Bevallom aggódtam érte, hogy mi van vele, egyébként ő a harmincas évai végén járó volt focista srác, jogi végzettséggel, gyerekkora óta ismerem.
Egyszer említette, hogy pár hónapja is összeesett futás közben a Margit szigeten, de nem foglalkoztunk vele. Végül felkerült Pestre ahol meglátogattam őt.
Eléggé nyomasztotta az a kórházi bent lét, pedig egy hetet kellet bent lennie, (nem akartam említeni az én pszichiátriai látogatásomat korábban, de aztán pont ez segített neki kicsit komfortosabbnak érezni magát) kutatták mi lehet a baja, epilepszia vagy hasonló, de nem találtak semmi kézzel fogható okot.
Ekkor megbeszéltük én mindenképp elindulok, mert ez egy két héttel lassította a folyamatot, és minden együttérzésem vele volt, de közben a fizetésem az elfogyott addigra. Végül a 12 évvel idősebb bátyám, aki kicsit az apa figurát játszotta az életemben, aki nálam jóval extrovertáltabb, anyagilag támogatta a kiutamat.
Ez a része jó is volt, fájt közben persze, hogy e pénzért ismét egy kissé gyerekszerepben éreztem magam.
Szóval kimentem egyedül. Egy transzport kocsival utaztunk 100 Euró volt kb. az út, más melósokkal együtt autóztunk. Az út kicsit hosszú volt, bár ami engem zavart, hogy a sofőr végig hangosan hallgatta a zenét és én az autó azon a részén voltam ahol egy hangfal volt az ajtóban.
Az idegen ország, oké nem bírom ki, Hollandiáról van, szó nekem nagyon tetszett. Egy vidéki kisvárosba kerültem, ahol egy nyaraló övezetben éltek a „migráns” dolgozók, lengyelek, románok, bolgárok, szlovákok és mi magyarok.
Kis faházban kaptam egy ágyat, a szobát ekkor egy román úriemberrel kellett megosztanom, aki nem nagyon volt szomjas sosem és igencsak szagos volt egész nap. És volt egy rossz szokása, hangosan hallgatta a Laptopján az egyik streaming csatorna sorozatát, illetve nem hallgatta, csak illuminált állapotban a lába mellé helyezte és úgy aludt el.
Nem igazán tudtam normálisan aludni tőle, és ez a hajnali keléses munkáknál meg is éreztem. Egy raktárban dolgoztam eleinte, ahol elektronikai alkatrészeket kellet összepakolni (picking), élveztem egyébként, hogy mindenkivel angolul tudtam csak beszélni, ez egyszerre volt kihívás és sikerélmény, olyan rég használtam az angol nyelvet aktívan. ( Miután hazajöttem, sok év után emiatt raktam le a nyelvvizsgát is)
A munkám itt megszűnt, de az Ottoworkforce nevű munkaközvetítőnek érdekében állt, hogy még fél évig ott legyek ezért kerestek nekem egy másik munkát.
És kérésemre az egyik magyar! alkalmazottjuk Dzsenifer még egy egy-ágyas szobát is talált nekem a „faluban”. Kissé spártai volt, mert elég alacsony volt, fém ággyal, de én nagyon élveztem. Kivettem a laptopomat és egy darabig, még blogoltam is az itthon lévőknek a dolgaimról.
Sajnos a rendszer hibái is kezdtek előjönni számomra. Az Ottoworkforce mottója az volt We love to help, we take care of our people. (Imádunk segíteni. Törödünk az embereinkkel. ) Nos én azért megtapasztaltam az ellenkezőjét is.
Hollandiában nagy távolságokat is biciklivel tesznek meg, a közlekedési eszközöm egy elektromos bicikli volt. Azaz lett volna mert majd egy hétig nem kaptam meg, így elestem a fizetéstől sokáig. A kölcsönzést intéző jóember Piotr az ukrán frontra jött harcolni, míg „helyettesítője” meg szabadságon (holiday-en ) volt. Bevallom nehezen értettem meg, hogy a bicikli átadásához, csak egy listát kellett volna megnézni, hogy a nevem és a kapott kódomat ellenőrizzék, de ezt ott senki nem tudta lebonyolítani. Ezért gyakorolhattam a buddhista türelem erényét, pedig nem is követem ezt a spirituális utat. (Ellenben jógázom)
Szóval az első pár hét a beilleszkedésről szólt számomra. Idegenvezetőm egy harmincas magyar srác Áron volt, egy darabig lakótársak is voltunk.
Elleinte élveztem is társaságát. Kicsit egy idő után fárasztott, hogy olyan traumatizált volt, hogy állandóan azt érezte versengenie kell velem a legkisebb dolgokban. Ahogy hallottam ő nehezen tudott kapcsolódni a kollégáival is, sajnos. Egyébként nagyon intelligens srácnak tartottam.
Pár dologban egyébként segített nekem amiért hálás vagyok. De tudtán kívül, ránevelt, hogy önállóbb legyek és inkább magam oldjam meg a dolgaimat.
Bevallom most voltam először külföldön huzamosabb ideig és egyedül. Ez számomra nagyon felszabadító élmény volt, hogy ha nehezen is de egyre jobban ön gondoskodhattam magamról. Ebben nem igazán kaptam jó mintákat, vagy alám lett tolva minden vagy csináld meg egyedül végletek között voltam. Most ez mély víz volt számomra.
A közelben, mivel vidék volt, bár nagyon szép vidék, tele kis házakkal, gyönyörű kertekkel, (amiket mégsem tudok egy Magyarországi faluhoz hasonlítani, annyira jó állapotban voltak a házak) nem igazán voltak éttermek boltok. Ehhez kellett sokat biciklizni.
Egy kis ábécé volt a „táborban-faluban”, de elég drága volt. Az árak, a fizetéshez mértek voltak, tehát, a jobb fizetéshez magasabb árak is jártak.
Nem volt kolbászból a kerítés :). Az emberek egyébként, amit szerettem nagyon udvariasak voltak, még ha kissé távolságtartóak is voltak. Kicsit mi magyarok és közeli lakótársaink barbárok voltunk hozzájuk.
A nagy rendezettség összeszedettség, szerintem a nemzeti karakterük része volt, ahová jó lenne nekünk is fejlődnünk, még ha kissé merevnek is tűnik most. Nem nagyon láttam szemetet az utcán, koldusok hadát, egy kéregetőt ugyan láttam, de e kivételek erősítse csak a szabályt a történetemben. 🙂
Nem nagyon tudok főzni, de Hollandiában volt egy két olyan készétel ami tápláló és fogyasztható volt és sokkal olcsóbban. Mivel a jóga miatt vegetarianizmust akartam követni, egy darabig nem ettem húst. Erre is elég jó lehetőségem egy átlag ábécé is nagyon széles kínálattal rendelkezett a vegánok/vegetáriánusok számára is. Azért mondom, hogy egy darabig, mert úgy éreztem a váltott műszakos fizikai munkához nagyobb erőnlétre lesz szükségem ezért újra kezdtem húst enni.
Bevallom egy darabig ez jól is ment. Az új ottani munkahelyem egy Philips raktár lett, kis borotvától a „Highlander” (sic!) porszívóig mindent pakoltunk, csomagoltunk, hogy aztán szépen teherautókra kerüljön az áru.
Nem nagyon közölték és én kicsit úsztam az árral, mert az egyik héten hajnalban a másik héten éjszakába nyúló munkát kellett csinálnom.
Ez azért volt probléma, mert van egy bipolaritásra való hajlmom, vagy papíron annak számítok. Liticarb-ot szedtem akkoriban.
Az ilyen típusú munkák eléggé fel tudják kavarni az érzékenyebbek cirkádium rendszerét, az alvás ciklus kiszámíthatlansága miatt.
Én most ezzel nem foglalkoztam, nem éreztem semmit eleinte.
AMIT MOST ÍROK ELÉG REBELLIS DOLOG LESZ és remélem más számára is tanulságos.
Lassan 17 éve szedem ezt a gyógyszert és egy korábbi terápiás beszélgetésnél kiderült effektíve nem vagyok bipoláris, de valamiért a sikeres pszichoterápia hatására, csak ezt az egy gyógyszert szedtem csak. A klinikai pszichológus akihez járhattam azt mondta még nem próbálták ki biztonságos körülmények között, hogy lehet e nélküle élni, mikor egyszer elfelejtettem szedni.
E kis ördög aki nem érezte lezártnak ezt a magyarázatot, most hangosabb lett, miért kell szednem ezt a gyógyszert, ha nem vagyok bipoláris, akkor szükségem van e rá? Erre még a körülmények is egy kicsit csábítottak, mert a raktárakba való belépésnél állandóan fémdetektorral és ellenőrzéssel nézték, hogy be vagy kivisz e valamit az ember. Ez engem kissé feszélyezett, mert szégyelltem a gyógyszeremet és magyarázkodást.
Mivel nagy kulcs a rendszeresség, itthon mindig azonos időben szedtem be, reggel és este nyolckor és ezzel elvoltam, magyarázkodni senkinek sem kellett a munkahelyeken.
Mivel azonban ez a váltott műszak felborította ezt a rendszerességet, nekem kellett volna kitalálni, hogy mikor tudnám szedni, de ez kb. a munkaidőben zajlott volna. És nagyon kevés olyan idő lehetőség volt, hogy kimenjek és bevegyem ezt a kissé nagyra szabott medicinát egy nagyobb korty vízzel. Ezt unhattam meg, és a bennem lévő szabadság vágy, hogy végre egyedül élhetek, akkora (itt túlzott) önbizalmat adott, hogy úgy döntöttem nem szedem tovább a gyógyszert.
Most, hogy utólag leírom ezeket akkor döbbenek rá, hogy ezzel jó sok nehézséget okoztam magamnak. Még ha valaki vigyázz is rám odafönt, ezzel jól megnehezítettem a feladatát az biztos.
Szükségem van erre a gyógyszerre, ha rövidre akarnám fogni, de mivel ódzkodott a lelkem a kötöttségektől és függőségektől, rá kellett jönnöm ez egy hasznos függőség, hogy normálisan létezhessek.
De vissza a sztorihoz. Azt vettem észre egyre jobban zavarnak a hangos zajok és zenék, amik pl. a munkavégzés motiválására valók lettek volna.
Munka után annyira túl telítettnek éreztem magam, mintha részeg lennék, a biciklivel három balesetem is volt, mert az idegrendszeremet kezdték túltölteni, olyan dolgok amik korábban nem okoztak problémát.
Minden felerősödött számomra a látvány a hangok, az emberek arckifejezése zavart, mert valahogy „éreztem” az érzelmi állapotukat.
Később mikor hazaérkeztem találkoztam a Szuper érzékenység fogalmával, ami eddig csak perifériámba került bele.
Ezt nem patológiának írják le, egyszerűen olyan embereket jelölnek ezzel akiknek az idegrendszere érzékenyebb az átlagnál, sokkal mélyebben élik meg a dolgokat, a körülöttük lévő ingereket, mások érzelmeit ect. (érdemes utánaolvasni) https://hu.wikipedia.org/wiki/Szuper%C3%A9rz%C3%A9kenys%C3%A9g
Természetesen ennek lehet a patológiás esete is, mert a borderline, bipoláris, ADHD-val kezelt emberek is sokkal érzékenyebbek az átlagnál.
Az Egyesült Államokban HSP Highly Sensitive Personality (Szuperérzékeny személyiségek) hívják azt aki ilyen tulajdonságokat hordoz:
„Dr. Elaine Aron szerint a szuperérzékenységnek 4 fontosabb jellemzője van: a beérkező ingerek mélyebb szintű, alaposabb feldolgozása (depth of processing), az idegrendszer inger túltelítődésre való hajlama (overstimulation), fokozott empátia vagy fokozott érzelmi reakciókra való hajlam (empathy/emotional responsivity) és a finomabb részletek magasabb szintű érzékelése (sensitive to subtleties). Ezeket a tulajdonságokat már néhány tudományos kutatás is kimutatta.[9] Általános vélemények szerint a szuperérzékenység kreatívabbá és intuitívabbá is teszi az embert”
Három és egy elég durva baleset vezetett még közelebb ehhez a tapasztaláshoz, 42 évesen egy újabb dologgal gazdagodott az identitásom.
A szokásos délutáni munka menetet kezdtem meg elektromos biciklivel, és csak fél pillanatra akartam megnézni az időt, de ez elég volt, hogy a nagy sebességgel automatára állított bicikli felett elveszítsem az irányítást és csuklóval előre essek a betonra.
Nagyon rég nem volt balesetem, iszonyatos fájdalom ment végig a könyökömig a tenyeremről le is szedett némi bőrt a sérülés. Egy szántóföld mellett volt a bicikli út, tehát egyébként biztonságos helyen voltam. Az autóknak külön autó út van, kicsit távolabb párhuzamosan. Az esésemre egy jót tét lélek autós meg is állt, hogy segítsen nekem. Én a nagy fájdalom ellenére se tudtam elengedni a büszkeségem, azt reméltem, hogy a munkahelyen ellátnak, ezért a távolból egy minden OK-t intettem és ő visszaszállt az autójába és elment. Így utólag bánom is, az is bennem volt, hogy ne késsek el a munkahelyemről.
Egy pillanatra megálltam az egyébként szürke Holland ég alatt és őszintén nem értettem mi a fene van velem. Hogyan történhetnek velem ezek a dolgok és most ez is. A félelmem és vágyam, hogy gyorsan lássanak el erőt adott, hogy felszálljak a biciklire és a fájdalmam ellenére elmentem a Ostrumban lévő raktárba, a munkahelyemre.
A raktárban az Ottoworkforce-nak volt egy külön irodája ún. on sight iroda, akikkel közvetlenebb kapcsolatot lehetett tartani a távolabbi venloi iroda helyett. Itt kaptuk meg a munkavédelmi cipőt, szekrénykulcsot, mellényt ect.
Ide mentem be, és szerettem volna segítséget kérni. Amit említettem introvertált vagyok, a beszéd tempóm és ahogy gondolataim összeszedem talán megfontoltabb mint egy extrovertáltnak, illetve a fájdalmam miatt, nehezebben szedtem is össze azokat, főleg nem angol nyelven.
Az iroda vezető egy 27 éves Roy nevű holland úriember, igencsak arrogánsan kommunikálta le a dolgot. Mivel nem vérzett a kezem és akkor nem volt túl látványos a sérülésem, csak a saját érdekeit nézte, hogy aznap nem tudok bemenni és elkezdett hidegen kifagattni.
Én ezt nehezen bírtam és azt mondtam (Would you give me a first aid kit? Tudna adni egy elsősegély dobozt?) Ekkor derült ki nem igazán voltak ilyen helyzetekre felkészülve, mert még vissza kérdezett, hogy mire van szükségem. Végül egy ragtapasszal látott el a külszíni sérülést lefedendő.
Orvosi ellátást akartam kérni, mire közölték, hogy nincs erre lehetőség. Ekkor tudtam meg, nem a legjobb körülmények között, hogy az általam fizetett biztosítás nem fedi ezt le.
Semmi információval, kiviharzottam a raktár elé és egy Google maps-el kikerestem a helyi GP-t (házi orvost) és pofátlanul (de kedvesen) kértem a segítségüket, ők másnapra beutaltak röntgenre.
Otto-ék még a jövő hétig akartak váratni. Egy jó lelkű lengyel fiú a kedvemért elkocsikázott velem Venlo-ba a kórházba, hogy a röntgen után gipszbe tegyenek.
Ennyit mára, lesz még Covid és hasonlók Folyt köv.
Folytatva 2024.08.10
Szóval folytatva a sztorit, amire Roy V. a helyi onsight iroda vezetője, főnöke egy ragtapasszal akart lerendezni, a másnapi röntgenes vizsgálat egy gipsszel ajándékozott meg a jobb karomra. Ez volt életem első gipsze egyébként, azt mondták lehet csak zúzodás, de hogy gyorsabban gyógyuljon ráteszik a gipszet, illetve majd a levétel után mondják meg biztosan mi lesz a továbbiakban.
Nagyon kultúrált kórház volt, s bár várakoznom kellett ezen körülmények közt az idő valahogy nem haladt olyan lassan. Minden kórházban, rendelőben jól felszerelt étel is ital automaták voltak, akár teljes szendvicsekkel is. Egy szekrényt kell elképzelni ami bankkártyával működött és csak akkor tudtad kinyitni ha minimum 10 Euro leszedhető volt a kártyádról, DE nem kellett ennyiért fogyasztani természetesen. Annyi minden vettél ki amire szükséged volt, és a 10 Euróból csak a kivetett vonta le. Ez jól jött, hogy ne ájuljak el.
A srác vissza is fuvarozott engem, közben megbeszéltük, hogy mennyi problémánk van az Otto-val, mondta közszájon terjeng: „My motto Fuck Otto”, utalva az Otto kissé túlidealizált mottójára is: My motto: We love to help.
Már itt kezdtem érezni, hogy kissé türelmetlenebb vagyok és gyakran fájt a fejem is. Haza érkezésemkor kiderült a vérnyomásom magas is lett, de ez egy későbbi történet.
Ottoworkforce-éknál úgy ment a szabadságolás, hogy egy applikáción keresztül illetve telefonon felhívtam egy megadott számot a Sick Report címzéssel, ahol bejelentettem, ha beteg vagyok. Ez megtörtént még egy szép szerelmes levelet is írtam Dzsenifernek is magyarul kifejtve benne, hogy szerintem mi lehetett a balesetem oka. (részben igaz volt a váltott műszak, erős hatással volt rá)
Szabadásot kaptam végre és közben még amolyan táppénzen is voltam kevesebb fizetést kaptam, amiből még le tudták vonni a szállásom árát.
Ezt is ez a cég intézte egyébként, tehát erről az oldalról elég kényelmes volt. Néha megjelentek tartozások a számlámom amit nem igazán értettem, hisz megbízást kötöttem velük, hogy ők vonják le mind a szállás, mind a biztosítás díját.
Aztán kicsit nyomoznom kellett, kiderült amikor nem volt bevételem, vagy kevesebbet dolgoztunk a héten, akkor nem tudtak kellő összeget levonni, ezért ilyen varázslatokat kellet csinálniuk.
Back to Holiday: Bár gipsszel mászkáltam, nagyon élveztem a dolgot körbe nézhettem azon a vidéken, egy kis erdőbe beleszerettem és találtam mellette egy tó félét is tele vizimadarakkal. Eljutottam a kikötőbe is, és ismerkedtem az emberekkel, nagyon felszabadultnak éreztem magam és hobbim lett, hogy idegeneket szólítok meg és elbeszélgetek velük. Talán az is benne volt, hogy ekkor már nem fogott vissza gyógyszer annyira és hazai póshasztó, kényelmes lét. Ez az élmény maradhatatlan emlékeket hagyot
Ekkor egy másik kis kunyhóban laktam egy lett párocskával a srác programozónak tanult a lány marketingesnek készült, de melóztak ők is rendesen. A kis ház úgy nézett ki mintha a hét törpe otthona lett volna, vadmacskák járkáltak néha a környéken annyira a zöldben volt. Bevallom egy párszor el is tévedtem amikor valaki házát kerestem.
Akkoriban kezdtem blogolni hogy hogyan élem meg a dolgokat. Emlékszem azt írtam, hogy az egyébként nagyon kedves pár, hajnalban úgy csapja be az ajtót és olyan hangosan jár kell mintha csatába indulnának és majd kiesem az ágyból.
Több mint valószínű, hogy a Litium által blokkolt érzékenységem kezdett előjönni. A fejem pedig egyre többször lüktetett, az időbeosztás miatt a reggeli jógát se tudtam már rendszeresíteni, néha relaxációval próbáltam kompenzálni a dolgot, főleg mert egyre kevésbe aludtam jól.
Amikor jött a gipsz levétel az már az Otto egyik kissé marcona sofőrével tudtam lebonyolítani, ő vitt el a másik kórházba. Az orvos egy férfi volt leszedte és azt mondta jövő héten már dolgozhatok is. Én azért még aggódtam és a maradék fizumból egy fizikoterápeutára is befizettem. (Igazi Krőzus voltam) a finom megnyugató nő gondoskodás jobban megnyugtatott bevallom.
A szabadidőmben még kiélveztem, hogy a szállásunkon ingyen Netflix volt így végig nézhettem a nagyon hype-olt Stranger Things és a kevésbé main stream Sandman sorozatokat.
Ekkor már október volt, vissza mehettem munkába. Azonban mivel tartottam egy újabb balesettől, kértem, hogy helyezzenek már át, a kissé barakk szerű, de a raktártól öt percre lévő szállásra, ami szintén egy falu volt. Szürke mobilházakkal amelyekben kb. 4 embernek volt hely.
Itt a helyi recepciós-gondnok egy magyar srác volt. Utólag hozzáfűzném ezeket a helyeket szintén az Ottoworforce működteti Kaphra név alatt.
Kaptam egy single room-ot, egy lengyel házaspár és egy srác mellett. Piotr volt a ház ura, egy szó se beszélt angolúl, nem is tudom, hogyan tudott beilleszkedni, elég sokat hallhattam élőben a sokat emlegetett lengyel habitust a panaszkodást a szájából (Ezt mondjuk mi magyarok is mesterien űzzük )
A jó ember nem volt egy hallkan lépdelő ballerina, szerintem alapból sem, mert minden éjjel hangosan köhögött krákogott így itt sem tudtam aludni rendesen. Nem igazán foglalkozott a higiéniával és kellő természeteséggel köhögött bele majd az arcomba egy párszor.
Eddigre azért már, eléggé ki lehettem, mert szép lassan én is betegnek kezdtem magam érezni. Lehet pszichésen produkáltam magamnak, de sikersesen. Illetve történt még egy incindens ami rásegített erre történetre…….
Folyt. köv.
