….
Mindig ez van, rombolás a köbön. Csoda, hogy egyáltalán van még agyam. Megszállottként üldözöm az összes gondolatom. Próbálok magammal azonosulni általuk, de ha egy picit is eleresztem őket, eltűnnek, és ezermillió másik támad rám, hogy még elveszettebb legyek. Szinte mantrázom magamnak a letisztult agyszüleményeket, hátha. De nem marad egyik sem. Nincs kapocs. Nem tudok azonosulni egyetlen kis mozaikkal sem. Nem áll össze semmi. Fasz kivan. Sosem voltam jó színész. Ez már nem fog menni. Annyira szánalmas, hogy attól várok egy kis löketet, hogy itt vergődök. Hova lehet ezt még fokozni?
Olyan, mintha a fejemben megállna az idő, és végtelen mennyiségű faszságot lenne képes összehordani, amitől a jelenben úgy kompletten sokkot kapok. Nem tudok nyugodtan még a negatív gondolataimmal sem azonosulni. Komolyan. Megint leírhatnék egy csomó mindent, de ezzel az összevisszasággal kéne megpróbálnom valami köteléket kialakítani? Hát jó. Úgysincs máshoz erőm, legalább megpróbálom.
Szóval van ez a túlpörgés, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem teljesen őrült dolgokra nagyon ritkán tudom fordítani. Reálisakra meg egyáltalán nem. Ez halálosan megbénít, és csak meggondolatlansággal tudok kitörni belőle, ha van erőm meggondolatlannak lenni. Akkor van erre erőm, ha irreális dolgokkal feltuningolom magam. Nem az önbizalmam persze, az nem megy; csak úgy felépítek egy álomvilágot, amit nagyon sokáig képes vagyok elhinni. Nagyon fájdalmas összedőlni látni, és úgy érzem mindig, hogy belehalok, ezért egyre kisebb kapaszkodókat tudok már csak megálmodni. Sokkal reálisabbak, de sokkal kevésbé érdekelnek, úgy érzem, hogy mindig elvesztem magam, de közben még mindig kezelhetetlenül sok vagyok, ami megakadályozza, hogy egyáltalán bármi is lehessek. Kapaszkodó nélkül is próbáltam már, de még a levegővételhez is koncentrálnom kellett.
Nem akarok orvoshoz menni, nem akarok terápiára járni, nem akarok gyógyszert szedni. El tudom fogadni az életemet és magamat is, csak állapodjak már meg mellette. Kész vagyok elfogadni bármit, csak legyen már állandó. Nem akarom, hogy az legyen az állandó, hogy semmi sem az. Az ég világon semmit sem állíthatok magamról, amivel jellemezhetném magam. Semmit. Ha egy egyszerű tulajdonsággal szeretnék azonosulni, rögtön eszembe jut, hogy erőlködés nélkül képes vagyok az ellenkezőjére is. A legjobb dolog, amit most eszembe jut, hogy kontrollálni tudom a testsúlyom. De még ezt sem normális módon teszem, hanem ha épp azt akarom, hogy lássák, milyen törékeny vagyok; hát akkor egy kis ideig éhenhalósat játszok. Simán képes vagyok rá. És nincs is súlyproblémám. És ez kb a legjobb állandónak tűnő tulajdonságom. Azért az odabasz. És ne akadjak ki.