közös ebéd
Anyám azért fejlődőképes, ezt el kell gyorsan ismernem, mert utolsó nap eszébe jutott, hogfy talán mégsem ő főzzön – senki nem eszi – inkább meghív egy étkezdébe minket a gyerekemmel.
meg is érkeztünk, lelkesen leültünk az asztal köré, vártam, hogy most majd ránéz az unokájára, és megkérdezi, hogy milyen volt a születésnapja, meg milyen a norvég ovi…
hát nem. Fél órán át beszélt kidülledő szemekkel a különböző betegségeiről úgy ,hogy levegőt sem vett közben.
aztán következett az apám.
hát jó volt, mit mondjak.
egyik nap megkértem aput, hogy odaülne-e a gyerekemhez olvansi, amíg én felöltözöm és összekészülődöm.
hát most ne haragudjak, de nem. neki most pihennie kell.
persze, persze. hogy is gondolhattam….
Anyámtól is megkaptam a magamét ezért. hogy képzelem, hogy majd én megkérem az apámat arra, hogy olvasson az unokájának???
Ezzel teljesen szinkronban anyám utolsó nap szintén felháborodott, hogy meg mertem kérni őt, hogy adja fel a gyerekemre a kabátot. ne parancsolgassak.
hát mondtam, hogy ezért kár volt felkelnie, hogy elköszönjön tőlünk. (már a reptérre indultunk).
kocsival akart kivinni. de inkább busszal mentünk.
nem akarok most egy darabig találkozni velük.
és megtanultam hogy játszmából hogyan csináljunk időtöltést.
nem fogom megmondani nekik, hogy miért nem akarok találkozni velük.
mit is mondhatnék? hogy értem én, hogy nem kaptak már ők sem annak idején semmit a szüleiktől, és nekik sincs mit adniuk?
nem mondok semmit.
nem jó együtt és kész. két külön világban élünk már régóta.
ő is halad és tanulgat a maga módján és tempójában.
ez van. nem szabad haragudnom rájuk. ő megteszi, ami tőle telik, csak hát nem telik több.
a tesóm dettó.
ez van.
elfáradtam. nem tartom őket többet. elengedem őket. fáj. rohadtul. de felszabadító is.
ezt kell most még a terápián elintéznem… elvágni a szálakat, elkötni őket ,és hagyni menni a dolgokat a maguk útján…