Harag
Most jutottam el oda, hogy szétvet a düh.
Eddig mindig védtem a pszichiátriát, a pszichológiát, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy kémia-párti, mégis hittem abban, hogy akinek az életét segíti-javítja, avval nem szabad kötözködni, hogy miért szed gyógyszert.
Hajlamos vagyok a ló túloldalára átesni, tudom, de most azt gondolom, megbántam azt a napot, amikor először bevettem egy paroxetine-t, amikor először elmentem orvoshoz a lelki problémáimmal.
Sok orvosban, ún. szakemberben csalódtam, ennek ellenére mégsem vesztettem el a hitemet.
Most úgy érzem, ide az oldalra sem szeretnék belépni, mert csak az önsajnálatomat, meg a magam körüli pörgést fokozza, nem tudok egyszerűen jó segítő lenni, mert túl egocentrikus korszakomban vagyok és azt sem érzem, hogy rajtam bármi segítene, ami evvel a témával kapcsolatos.
Ott tartok, hogy bekategorizáltak a BNO szerint és gyógyszer sem pszichoterápia nem hatott rám, hanem akkor most ezt így el kell fogadnom.
Köszi, mint egy halálos betegség diagnózisa.
Talán jobb lenne, ha nem is tudnék erről a tudományágról semmit, ha csak hisztis lennék és furcsa, ami voltam, mielőtt beskatulyáztak 🙁
(Szóval ha valakinek „tartozom” válasszal és nem kap, akkor ez a helyzet.
Mondjuk ahogy magamat ismerem, könnyen lehet, hogy holnap már egészen másképp fogom gondolni…)