Kettő
Igen, iszom a kalória mentes szépségeket literszámra és szinte érzem, ahogy tönkre teszik a belső szerveim. Az elkorcsosult evési magatartásom továbbra is sakálként tombol. Ki vagyok szolgáltatva kb minden második impulzusnak, ami dominánsabb, mint az egészséges én. Nem tudom, hogy melyik pillanatban veszi át felettem az irányítást ez az érzelmi – gondolati hullámvasút. Csak valaki meglök hátulról, én bele esek a vasút egy vagonjába és megszeppenés ide vagy oda, zuhanok, repülök-repülök-zuhanok.
A pszichiáterem tanácsára igyekszem a napi fix étkezések betartására. Vagyis igyekeztem. Mert elkezdtem hízni tőle. Úgyhogy megint csak akkor eszem, ha már éhes vagyok. És így kb tartom a súlyom, de mentálisan továbbra is éhes vagyok. Felemészt a belső éhség és habár mostanában nem vagyok annyira ’éhes’ tudom, hogy akármelyik pillanatban lecsaphat rám egy falás->hányás.
Apropó, pszichiáter. Van ugye ez a bizonyos pszichoterápia, amit kipróbáltunk. Először kiderítettük, hogy hipnábilis vagyok-e. És jé, az vagyok. Akkor menjünk egyre mélyebbre, képzeljünk el egy hegyet vagy egy mezőt és asszociálgassunk. Tényleg kibaszottul szeretnék már kijönni a szarból, ezért bele mentem. Csináljuk azt a hipnózist, megyek a hegyre, megyek a mezőre, nagyon akarok én mindent, de csak stagnálok, stagnálok és stagnálok. Ezért egyre szkeptikusabban pislogok az elkövetkezendő alkalmak felé, mert –habár- megkérdőjelezhetetlen az orvosom lexikális tudása, valahogy azt érzem, hogy nekem nem segít. És most hol vagyok? Jelenleg –kérlek szépen- a szkepticizmus mély és bűzlő mocsarából kuksolok kifelé. Mert basszus na. Nagy a fantáziám és amilyen kedvem van épp, azt látom a hegyen vagy a mezőn. Semmi gyakorlati, praktikus, kézen fekvő dolgot nem tanultam, egyszerűen nem fejlődök. Eljutottam oda, hogy nem akarok vissza menni a rendelésre és sajnos inkompetens bunkóként szublimáltam. Bevallom őszintén, hogy egyszer elfelejtettem elmenni az időpontra és azóta nem jelentkeztem nála.
És akkor itt jön az, hogy akkor kerítsek új orvost? De nem akarok. Nem megy. Szar a munkám, inkompetens és deprimált vagyok. Örülök, ha ki tudok kelni minden nap az ágyamból és össze teszem a két kezem, ha jól érzem magam az emberek között (merthogy úgy egyébként én vagyok maga a megtestesült Antiszociális Királykisasszony). Önbizalomhiányom végett nem akarom, hogy mások hozzám szóljanak, vagy, hogy egyáltalán rám nézzenek és figyelembe vegyenek. Mégis honnan szerezzek annyi lelkierőt, hogy megint-újra-meg újra-és újraújraújra segítséget kérjek? Állandóan vakon és naivan bízni abban, hogy majd a következő orvos jó lesz és tényleg segít? Egyszerűen kihalt belőlem a remény, nem pislákol fény az alagút végén.
Néha csak rám tör az elemi ösztön, hogy bántsam magam. Annyira visszataszítónak, kövérnek és életképtelen gnómnak érzem magam, hogy leforráznám a karomat vagy a combomat. Vagy jó mélyen a bőrömbe vágnék pengével. Mások szörnyülködnek, ha van egy lila foltjuk, én szinte örülök neki, mert azt érzem, hogy megérdemlem. Amikor nem horpad befelé a hasam és nem érzem az éhséget, zsírosnak és hájasnak érzem magam. Sokszor vizualizálom, hogy leülök és ollóval levágom a belső combomat és a felkaromról azokat a könnyeden megboldogult kis integető izmokat. És úgy egyébként is. Miért kellett ilyen amorf alakot kapnom? Miért vannak ilyen széles combjaim és csípőm? Túl széles vállak, trampli termet és nem eléggé vékony derék. Szóval nagyjából az esetek 20%-ában érzem szépnek magam, ha a tükörbe nézek, a mindennapokban 5%-ban érzem magam komfortosan a testemben. Arról álmodozom, hogy újra félmaratonokat futok, hogy feszegetem a határaimat, hogy nem leszek ilyen inaktív, de áh…ha ennyit eszem, egyszerűen nincs energiám futni, de nem merek több kaját magamhoz venni, mert félek, hogy az már túl sok lesz és akkor meg már elborulok és falok. Össze- vissza ugrándozok a ló szélső jobb, aztán szélső bal oldala között. Teljesen leépültek az izmaim, ez a sport detox és a vérszegénység, domináns nyomelemhiány (#bulimia) kiherélte a szervezetemet. GG.
És én továbbra is csak stagnálok,stagnálok és (epic silence) StAgNáLoK.