„Most az a divat, hogy szerettei körében forduljon fel” – mondtam anyámnak csak úgy spontán, és pont olyan röhejre fakadt, mint amikor dauerolás közben azt mondtam neki, hogy „ne mozgasd a kicsi fejecskéd, MERT OLYAT BASZOK RÁ!” Szóval látszólag nem viseli meg… Aztán egyik percben: „Szegény feje”, másikban: „Alig várom, hogy elvigyék”. Mert végül is nem volt más megoldás, el kellett helyeztetni a krónikus belosztályon. Kedden viszik, anyámban tombol az ambivalencia, de hát ez így nem megy. Már ő eteti, pelenkázza, ráadásul apám meg ellenségeskedik vele (mert a harc folytatódik!), valamelyik este pl. megrúgta. Azután született meg a döntés a sorsáról, hogy 23-án vasárnap még kijött ebédelni, aztán hajnalban eltaknyolt a fürdőszobában, a mentősök szedték fel, és javasolták, hogy a házidoki utalja be belosztályra. Meg is történt, négy napig tartották ott (infúzió, hashajtás, Haloperidol-elvonás, a másodlagos parkinsonizmusos tünetek miatt), na, ott nem volt agresszív. Azóta viszont csak fekszik, mondtam anyámnak, hogy ez neki sem jó, mert mozgatni kellene, kiültetni, rendesen lemosdatni. Aztán az ágyról is leesett, megint mentők, odaraktak két fotelt az ágya elé, de azt is ellökte, úgyhogy most tegnap óta a földön van. Anyám meg infarktus után, térdprotézissel ott eteti stb. Fölemelni nem bírjuk, ráadásul velünk nem épp együttműködő.
Mondjuk én nem sokat foglalkozom vele, eleve viszolygok (undorodok) ezektől az öreg emberektől, nem tehetek róla, már nagyapámhoz sem jártam be a szobájukba, amikor hasonló állapotban volt. Hozzáérni meg egész életemben utáltam. Amikor megnéztük az osztályt, ahova fekszik, alig vártam, hogy kijöjjünk, pedig nagy tisztaság van, és még büdös sincs, de úgy voltam, ha meglátok még egy ilyen idős zombit, én rosszul leszek. Szégyellem, de erről tényleg nem tehetek. (Biztos valami defekt ez is.)
Ráadásul teljesen egyértelművé vált, hogy milyen. Gonosz, mint az anyja volt. Anyám mondta, hogy az tény, hogy egész életében önző volt, de ezt nem gondolta volna. Azt válaszoltam, hogy én ezt mindig tudtam, de ha felhívtam rá a figyelmét, mindig én voltam a rossz, és ő melléállt (lásd a korábbi blogomat a játszmájukról).
És ami a legszörnyűbb: próbálom én, de nem bírom sajnálni. Eleve sosem szerettük egymást, habár ő úgy tett, mintha… Nem igaz, hogy az embereket a tetteik alapján meg lehet ítélni. Ő tényleg sok mindent megtett az érdekemben, ahogy ők mondják, kihúzott a szarból, de nem miattam, hanem maga miatt, szintén anyám szavaival: hogy megjátssza a jófiút. Az is fontos, hogy a tettek mögött milyen érzések húzódnak meg. Sokszor a fejemhez is vágta, hogy mennyi bosszúságot okoztam neki. Egyszer visszahallottam, hogy társaságban úgy beszélt rólunk (még élt az öcsém), hogy kvázi mi vagyunk azok, akiket el kell tartani. Ezek után mit szeressek vagy tiszteljek rajta? Az tény, hogy egy szerencsétlen vénember, de mindnyájunknak (neki is) jobb lesz, ha hozzáértő kezekbe kerül. Anyám mondja: „ha sikerül elliferáljuk, én egy napig az ágyból sem kelek fel”, szóval teljesen kivan. Mért kellene, hogy ő menjen rá erre az igazán nem megfelelő „házi ápolásra”.
A házidokinő megvizsgálta, és megmondta, hogy nincs sok már hátra. Írtam a lányomnak, na nem ezt, csak néhány mondatban a helyzetet, hát pont jött haza edzőtáborba, a repülőtérről mindjárt idejött… Nem kellett magyarázni semmit, mert apám a kedvencét, az unokáját is csak nehezen ismerte fel, igaz, később anyám rákérdezett, és akkor meg tudta mondani, ki volt itt. Legalább nem „potyára” jött.
Anyámnak a tiszteletes úr (nagybátyám volt osztálytársa) megmondta a saját feleségéről, aki nemrégiben halt meg szintén demens-akatíziás tünetekkel, a szeretetotthonban, hogy „megváltás volt neki”. Anyám úgy érzi, hogy ezzel megkapta az üzenetet.
Szerző:
Neki is megváltás lesz. Nektek is. Durva, de ezt gondolom. Bocsánat.
Na, benn van a kh.-ban… Anyámmal megbeszéltük, hogy hirtelen nem tudnának akkora összeget mondani, amennyiért ilyen helyen dolgoznánk. Este a fogorvos felüdülés volt a kh.-ban eltöltött majd’ 3 óra után.
Nyomasztó, de őszinte írás. Jó, hogy leírtad.