szép este, pocsék reggel

ma valamiért anyám döntött úgy, hogy engem boldogít. nem akarom hosszan részletezni, egy anorexiás, gonosz, kitartott kis senki, aki attól érzi magát hasznosnak, ha beleszól mások életébe. elcseszni nem tudja (bár nagyon igyekszik), de elrontja az ember kedvét. ő az az egyébként mai napig gyönyörű vidéki nőcske, aki életében talán 2-3 hónapot dolgozott, majd rájött, hogy ez nem neki való, ezért kifogta apámat és azóta hisztizik, hogy nem kap elég pénzt. most én vagyok napirenden, mert „karrierista” vagyok, nem vagyok elég csinos és szórakozni merek járni (a saját önálló fizetésemből – de ezt persze nem teszi hozzá) ahelyett, hogy folyamatosan takarítanék és szülnék pár gyereket. 

ma reggel 9-kor arra ébredtem, hogy üvölt velem a kitartott kis szörnyeteg, hogy miért alszom ilyen sokáig. bele sem kezdtem abba, hogy azért, mert vele ellentétben én dolgozom hétköznap és nekem csak a hétvége szól a pihenésről. ezt a kört már lefutottuk párszor, nem akarja megérteni. le kel cserélnem a zárat!

most éppen kimossa a ruháimat amiket tegnap mostam ki, és persze az általam már elmosott tányérokat is elmosta már újra. és közben persze megy a mire mennék nélküle. órák óta arra várok, hogy kitakarodjon a konyhából, mert nem merek előtte enni. sokat elárul a kapcsolatunkról, hogy ezt ő is tudja és nem megy ki. ilyen kis játszmáink vannak. olyan kérdések fel sem merülnek, hogy mi a fenét keres ő az én konyhámban.

ennyit a mai napról, egyszer csak eltakarodik innen. 

ahogy lenni szokott a tegnap este viszont csodásan alakult. bejártunk néhány romkocsmát, iszogattunk, táncoltunk, élveztük végre a jó időt. a szokásosnál is sokkal jobb társaság jött össze. annyira jó kedvem lett a végére, hogy taxi helyett hazasétáltam és közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem az életemet. és tényleg. persze, megvannak a magam problémái (amiken dolgozom), de alapvetően jó nekem. szeretem a külsőmet, szeretem a barátaimat, szeretem azt, hogy megélek a fizetésemből, szeretem a vicces idegeneket akikkel összesodor az éjszaka és leginkább azt szeretem, hogy bizonyos értelemben szabad vagyok. fantasztikus, hogy végre nem vagyok kiszolgáltatott valami borzasztó srácnak, akibe szerelmes vagyok, nem kell a szüleimtől pénzt kunyerálnom és végre azt csinálok a szabadidőmben, amit csak akarok. 

néha engem is elkap az érzés, hogy lemaradtam a többiekhez képest, mert nem mentem férjhez és nincsenek gyerekeim (ezt anyámnak sosem mertem elmondani, mert ha megérez rajtam bármilyen gyengeséget, arra azonnal lecsap), de tegnap teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ez így jó. tegnap este egy többnyire elvált, gyerekekkel rendelkező társasággal voltam és láttam, hogy mennyire irigyelnek engem, ami nagyon megerősített. ha eljön az ideje, akkor talán én is ilyen leszek egyszer, de ha mégsem, azzal sincs semmi gond.

Szerző:

Belépett: 2 hónap

csaken

Blog kommentek: 764Blog bejegyzések: 87Regisztráció: 16-05-2011

5 gondolat erről: “szép este, pocsék reggel”

  1. fú de jó volt olvasni!!

    csak anyádtól kéne most már valahogy elszeparálódni.

    ki lakik kinél? te laksz még a szüleidnél?

    lehet, megérné az albérlet…

    az én anyám örökké azt játszotta, hogy rá vagyok szorulva.

    ezzel majdnem egy életre nyomorékká tett.

    volt erőm valahogy leválni róla – majdnem belehaltam fizikailag és anyagilag is.

    de ez a kis műtétecske aztán elképesztő sokat javított a saját helyzetemen…

    megérte, hogy úgy mondjam.

    sőt, – nincs más út, azt gondolom.

    a beteg anyák megnyomorítják a gyerekeiket. és néha öngyilkosságba kergetik őket.

    (jó, jó, persze, nem az anyák azok, akik öngyilkosságba kergetik a ygerekeiket – a gyerekeik azok, akik inkább öngyilkosságba menekülnek,a helyett, hogy albérletbe menekülnének.)

    szegények.

    pedig az átmeneti kiátástalan és reményvesztett pénzkidobálás után vaalhogy mégis talpraáll az ember, és rájön, hogy a nagy lópikulát van rászorulva az anyjára.

    és akkor kezd kicsit élni. nyomorogva. de legalább már önállóan. minden kezdet nehéz.

  2. köszönöm amarilla, aranyos vagy.

    hála az égnek (na jó, igazából apunak) már nem élünk együtt, csak anyu néha meglátogat, mert nélküle ugyebár nincs elég bajom. a legelső pszichológusom (akihez anyu kergetett el még kamaszkoromban) azt mondta, hogy addig nem leszek sokkal jobban, ameddig meg nem szabadulok anyámtól. erre persze elvitt egy másikhoz, aki ugyanezt mondta, majd közölte, hogy nem fizeti tovább a pszichológusomat (apu fizette). utólag már elég vicces.

  3. Csatlakozom, jó volt olvasni.

    Ahh, fogadd együttérzésem. És elismerésem, hogy már így kezeled, nem lehetett könnyű.

    Korábban is érezted/tudtad, hogy az evési dolgok anyukádnak szólnak? Erre kiváncsi vagyok, mert másnál így volt.

    Üdv

    h

  4. köszönöm halandzsa.

    én is örülök, hogy már így (át)látom anyámat és a dolgait, de sajnálom, hogy ennyire sok időt vesztegettem el arra, hogy utálom magam, mert szerinte nem vagyok elég jó. nem az volt a baj, hogy neki nem feleltem meg (az sosem érdekelt), hanem, hogy beleverte a fejembe, hogy teljesen értéktelen vagyok.

    az elején egyáltalán nem gondoltam, hogy miatta vannak evészavaraim. sőt, igazából most sem gondolom. persze a pszichológus mondta, de én nem hittem neki. nekem ez annyira világosnak tűnt, hogy minél vékonyabb (=szebb) vagyok, annál értékesebb leszek és annál jobb lesz az életem. ez most hülyeségnek tűnik, de kamaszként honnan tudhattam volna, hogy a világot nem csak az alakom érdekli és hogy a karcsúság egyáltalán nem egyenlő a sikerrel? sejthetitek mekkorát koppantam, amikor 42 kilósan a tanárok még mindig mertek rossz jegyeket adni, semmivel sem volt több pénzem és rocksztárok sem álltak sorba értem. én úgy éreztem, hogy fantasztikus vagyok, de ez rajtam kívűl senkit sem érdekelt.

    anyu azt hiszem, persze nem szándékosan, de inkább a felépülésemben segített. én is megszállotja voltam a mérlegnek és elképzelni sem tudtam fontosabbat annál a számnál amit mutatott. de visszatekintve néhány év távlatából inkább vagyok egy 50 kilós, viszonylag kiegyensúlyozott, kedves ember, minthogy egy kattant, gonosz szépség legyek mint az ő.

    okés, ő vékonyabb és mindig az is lesz, ami csodás. de nekem meg vannak barátaim, van szakmám, van munkám, van életem, és őszintén hiszem, hogy én jártam jobban.

  5. Nekem van száz kilós barátnőm is aki belülről sugárzó! 🙂

    nem a kilók teszik az embert!!!

    drukkolok a további sikeres elszakadásodért!

    és szerintem az nagyon szuper hogy már kamaszkorodban tudtál segítséget kapni! 🙂

    hajrá, csak így tovább!

Írj megjegyzést