” A terem egyik falánál ülnek a Hevenyek, akikhez még mindenféle reményt fűznek az orvosok – csülköznek az asztalon, meg kártyatrükköket próbálnak, hogy levesz ennyit meg ennyit a csomagból, aztán hozzátesz ennyit meg ennyit, s a végén a kezébe marad a megbeszélt kártya. Billy Bibbit cigarettát próbál sodrani, Martini körbejár, és mindenféléket kiszúr a székek-asztalok alatt. A Hevenyek sokat mozognak. Vicceket mesélnek egymásnak, és a markukba röhögnek – soha senki hangosan el nem nevetné magát, mert rögtön itt volna az egész vezérkar noteszokkal, kérdésekkel –, meg aztán leveleket írnak elrágott kis ceruzavégekkel.
És fújják be egymást. Néha valamelyiknek kicsusszanik a száján egy olyasmi, amit inkább megtartott volna magának, erre az egyik kollégája föláll mellőle, ásít egyet, odabattyog a nővérek figyelőablakához, ahol a nagy osztálynaplót tartják, és beírja, amit megtudott – a Főnéni szerint ez a gyógykezelés hasznát szolgálja, de én már tudom, hogy az osztálynaplóba csak gyűlik-gyűlik a rovása az embernek, és aztán egy szép nap fogják s viszik át a Főépületbe, és rekondicionálják, vagyis adnak a formájának.
Az a szivar, amelyik a másikat beírta az osztálynaplóba, az a névsorban csillagot kap a neve mellé, és másnap tovább alhatik.
A Hevenyekkel szemben a terem túlsó falánál az Üzem kimustrált termékei kornyadoznak egy rakáson. Az Idültek.
Nem a kórházra várnak, hogy majd helyrepofozzák őket, ezek csak egyszerűen ki vannak vonva a forgalomból, hogy ne kószáljanak az utcán, ne költsék rossz hírét az Üzemnek. Az Idültek innét ki nem mennek már, azt a vezérkar is megmondja. Az Idülteket szétosztályozták Gyalogokra, mint én is vagyok, hogyha adnak neki enni, hát eljár-kel, meg Kerekesekre meg Tengőkre. Az Idültek, vagyis mink, leginkább reménytelenül meghibásodott vagy javíthatatlan hibával készült gépek vagyunk, vagy mondjuk olyan gépek, amik évekig szaladtak a hibájukkal, és már az összeütközésekbe mentek tönkre, és ócskavasak voltak, mire fölszedték őket, és behozták ide az Üzembe.
Viszont van egypár olyan Idült is köztünk, akiket a vezérkar fuserált el az évek során, akik Hevenynek jöttünk be, aztán át lettünk csoportosítva. Ellis is Hevenynek jött, aztán sokat találtak neki adni a sokkból abban az agyszikkasztó szobában, amit a feketék maguk közt Rezgetőnek hínak. Most ott áll a falnak szögezve, ugyanúgy, ugyanazon-formán, ahogy akkor az asztalról levették, kifeszült karral, horpadt marokkal, ugyanegyazon rémült arccal. Azonmód van odaszögezve a falhoz, mint a kitömött vadászzsákmány. Mikor jön az evés ideje vagy a lefekvés ideje, akkor kihúzzák a szögeket, és lódítják odább, meg még olyankor is, amikor fel kell törölni a tócsát, ami gyűlt alatta. Volt egy hely, ahol azelőtt állt, ott már a húgy keresztülette magát a padlón, elkorhasztotta a födémgerendát, és csurgott le az alattunk levőknek a nyakába, ebből aztán a leltárfelvételnél nagy zűrök lettek.
Ruckly is egy ilyen Idült, amelyik Hevenynek jött, csak őtet megint másképp találták megdemulálni. Rosszul kapcsolták be neki a fejébe a berendezést. Itt először nagy ramazúrikat csinált benn, rugdosta a feketéket, és a lábukba harapott a gyakorló nővérkéknek, úgyhogy elvitték megrezgetni. Fölszíjazták arra az asztalra, hogy megdemulálják az agyát. Akkor láttuk utoljára embernek, mielőtt a Rezgetőnek az ajtaja rácsukódott volna – még akkor egyet ránk kacsintott, és megfenyegette a feketéket, mikor leszíjazták: „Ezért még számolunk, füstöskéim!”
Két hétre rá hozták vissza, de akkor már kopasz volt, és a képe egy nagy kék-zöld daganat volt, és a két szeme fölött gombforma dugók voltak a fejébe beleszerkesztve. A szemén látni neki, hogy ez az ember kiégett ott fönn a Rezgetőben, mert a szeme, az olyan füstösszürke, mint a kivágott biztosítékdugó. Most egész nap csak egy régi fényképet forgat az összetört arca előtt, morzsolgatja a hideg ujjai közt, és már a kép is olyan szürke a fogdosástól mind a két felén, mint a szeme fénye. Már meg nem lehet mondani, mi akart lenni azon.
A vezérkar a selejtbe számolja Rucklyt, de szerintem talán még jobb, hogy nem tudták megdemulálni rendesen, ahogy akarták volna. Mostanában már nincs hiba. A műszakiak jobban értik, jobban rájár a kezük. Nem is kell dugót ütni az ember fejébe, nem kell lékelni, semmi – a szemüregén át mennek bele a fejébe az embernek. Olykor valamelyiket elviszik demulálás végett, és amilyen harapós vadállatnak ment el, olyan édes-aranyos kezes báránynak jön vissza, csak a szeme körül vannak kék-fekete monoklik, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett. Meglehet, haza is eresztik egy-két hónap múltán, és megy, a kalapja mélyen a szemébe húzva, mint afféle fellegekben járó boldog habókosnak. Az ilyenekre rámondják, hogy a gyógykezelésük sikeres volt, pedig csak egy gépembert dobott ki az Üzem, ő meg szerencsétlen jobban járt volna, ha inkább elfuserálták volna, mint Rucklyt, és ülne ott inkább, nyálát csurgatva rá a fényképére. Ruckly mást se nagyon tesz. A törpe fekete néha fölveri, odahajlik hozzája, és megkérdi: „Mondjad csak, Ruckly, mit csinál a te kedves feleséged máma éjjel a városba?” Ruckly fölkapja a fejét. Az emlékezet megmozdul a rosszul összebütykölt szerkezete mélyén – elvörösödik, mintha elkötötték volna az ereit, és fölfúvódik, hogy a hang sípolva tör ki a torkán, a szája sarkában buborékok ütköznek ki, az állkapcája jár, és látszik rajta a nagy igyekezet, hogy mondana valamit. Míg eljut végre, hogy azt a pár szavát kinyögi, már fuldoklik, és a hideg szaladgál a hátán, aki hallgatja – bassz meg feleség! bassz meg feleség! –, és mindjárt el is ájul az erőlködésbe.
Ellis és Ruckly a két legfiatalabbik Idült. A legrégibb Matterson ezredes. Megkövült öreg lovassági tiszt még az első világháborúból, mást se csinál, csak a nővérkék szoknyáját emelgeti a botjával, meg történelmet tanít a bal tenyere barázdáiból, ha van, aki odahallgat. Az osztályon ő a legöregebb, de azért nem ő van itt a legrégebben – a felesége pár éve hozta be, mikor már végleg nem bírt vele.
Én vagyok itt a legrégebbi bútordarab az osztályon – már itt vagyok a második világháború vége óta. Régibb vagyok akármelyiknél. Énnálam csak a Főnéni van itt régebben.
A Hevenyek meg az Idültek nemigen vegyülnek. Megmaradnak a Nappali két felén maguk közt, úgy, ahogy a feketék beosztották őket. A feketék azt mondják, hogy így van rend, és ehhez tartsa magát mindenki. Reggeli után beterelnek minket, végignéznek a két csoporton, és csak biccentenek. „Ez az, urak, így is kell. Maradjanak csak így.”
Az a helyzet, hogy nemigen kell nekik semmit se mondani, mert ha magamat nem számítom, az Idültek nem járkálnak, a Hevenyek meg azt mondják, hogy inkább maradnak a maguk felükön, mert azt mondják, az Idült-félen oroszlánszag van. Én azért tudom, hogy nem a bűz miatt nem mennek ők oda, hanem mert nem szeretik, ha az eszükbe jut, hogy őket is egy szép nap odaoszthatják. A Főnéni is tudja, hogy ettől tartanak, és ki is használja nekik a félelmüket. Ha valamelyik Heveny farhámba talál ülni, szépen megmondja neki meg a többieknek is, hogy viselkedjenek jól, és járjanak a kezére a vezérkarnak, mert az az ő javukat nézi – ha nem, akkor az lesz a vége, hogy ott kötnek ki a túlsó félen. ”
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére 23-27. oldal
Szerző:
Egyik kedvenc könyvem. Filmben nekem nem jött át a lényeg.