Nárcisz a nárcisztikus személyiségzavarról

Egy korábbi riportból – Nárcisz története – már ismerős lehetek a Búra tagoknak, olvasóknak. Abban csak említésre került, hogy a sok diagnózis között szerepelt a személyiségzavar is.

Talán kezdjük azzal, hogy mit is értünk személyiség fogalma alatt?

A személyiség kifejezés azokra a mélyreható egyéni sajátosságokra és szokásokra utal, ahogyan egy ember az életét kezeli. A személyiség mintegy az ember stílusa, amely különféle attitűdöket, szokásokat, érzéseket és viselkedési formákat ölel fel. Más szóval, a személyiség velünk született és tanult jegyek keveréke, természetünkben rejlő hajlamok, korai fejlődési tapasztalatok és későbbi életélmények eredménye.

Tisztáznunk kell azt is, hogy mikor beszélünk személyiségzavarról? Továbbá, hogy betegségnek kell-e tekintenünk őket?

Általában akkor beszélhetünk személyiségzavarról, ha az embernek folyamatosan problémát okoz az intim kapcsolatok fenntartása, az, hogy munkát végezzen vagy kitartson a munkahelyén, esetleg előre tudjon lépni a pályáján.

Mióta tudsz róla, hogy neked is személyiségzavarod van?

Először 2002-ben a vegyes-, majd 2010-ben a narcisztikus személyiségzavart diagnosztizáltak. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezekkel a diagnózisokkal. Első hallásra az volt kellemetlen, hogy a személyiségzavar, pontosabban a zavar egy pejoratív kifejezés, az ember nem szívesen mondja el másoknak, hogy ilyen problémával küszködik. A narcisztikus jelzőről sejtettem, hogy nagyjából mit takar, de sok homály volt körülötte, mindenesetre nem örültem neki. Az értelmezésben az is zavart, hogy akik adták ezt a diagnózist nem mondák el, hogy pontosan mit jelent, hogy az én esetemben mely tünetek jellemzők rám és hogy mit kezdhetek velük. Fontos lett volna ez, hiszen a személyiségzavar egy tünet-együttes, amiből az adott személy esetében vannak, amik jellemzőek rá és vannak olyanok is, amik nem. Mostanában olvastam utána és értelmeztem, hogy ez nálam mit takar. Ezt szeretném most megosztani az olvasókkal.

A narcisztikus személyiségzavar elnevezését a görög mitológiai alakról, Nárciszról kapta aki, amikor belenézett a tóba, és a víztükörben meglátta önmagát és szerelmes lett a saját látványába.

Amint azt már korábban mondtam, szerintem a Nárcisz az elnevezés is bántó, hiszen ki az, aki azzal dicsekedne, hogy ő önmagába szerelemes, hogy önmagát imádja és istenesíti. Ez egy gúnynév is lehet, amivel senki sem szívesen azonosul. Amikor a Búrán regisztráltam Pegazus nevet szerettem volna megadni, de olyan felhasználó már volt és hirtelen ez jutott eszembe. A Nárcisz szabad volt, nem véletlen, mert szerintem senki sem ad magának negatív képzethez társuló nevet.

Nekem személy szerint az is problémát okozott, hogy a papám súlyos nárcizmusban szenvedett és pokol volt vele együtt élni. Én nagyon nem akartam olyan lenni, mint ő. Amikor a pszichológiai tesztekből kiderült, hogy narcisztikus személyiségzavarom van, én úgy éreztem, hogy ez nem az én fő problémám, meg úgy gondoltam, hogy nem vagyok olyan, mint a papám. Hasonló ez, mint ha valakinek alkohollal kapcsolatos problémája van, és azt mondják neki, hogy ne csodálkozzon, hiszen az apja is alkoholista volt. Akkoriban súlyos depresszióval és generalizált szorongással kezeltek. Úgy gondoltam, hogy ez egy plusz diagnózis, de nem a fő.

Miről lehet felismerni a narcisztikus személyiségzavart? Mik a jellemző tünetei?

A narcisztikus személyiségzavar fő kritériumai (minimum 5 megléte esetén beszélhetünk személyiségzavarról) a következők. Kritikára, bírálatra dühvel, szégyennel, megalázottság-érzéssel reagál. Interperszonális kapcsolataiban önző és kizsákmányoló. Saját fontosságát nagyzásosan éli meg, azaz sikereit és tehetségét eltúlozza, elvárja, hogy rá, mint különleges képességű emberre odafigyeljenek. Azt hiszi, őt csak egészen különleges emberek érthetik meg. Képzeletét kitölti a korlátlan sikeresség, hatalom, csillogás, szépség vagy ideális szerelem. Kiválasztottság érzése van, elvárja, hogy egészen különleges bánásmódban részesüljön. Hiányzik belőle az empátia, képtelen felismerni, átélni, mit hogyan éreznek mások. Továbbá az irigység érzése eluralkodik rajta. Valamint, hogy a magatartása gőgös és fennhéjázó.

Ha valaki utánanéz, azt találja, hogy a narcisztikus személyiségzavar olyan rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik. Nem ellentmondásos ez?

Igen, részben az. Ha jobban végiggondoljuk, akkor kiderül, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A narcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, hogy bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. Elsősorban az anya és a gyerek közötti kapcsolat szenved zavart náluk és nem működik megfelelően, de szerintem az én esetemben az apám negatív nem verbális kommunikációja is gátolta az egészséges önképem- és önbizalmam kialakulását. Anyukám alaptermészete, olyan hogy nehezen fejezi ki az érzéseit, mind a pozitívokat, mind a negatívakat. Fiatalon volt egy bal oldali arcizom bénulása, amit műtéttel korrigáltak, de az a metakommunikációját rontotta. Babaként és kisgyermekként kevesebb mosolyt és örömet kommunikálhatott az irányomban. Én azt érezhettem pici gyerekként, hogy nem vagyok oké és a körülettem lévő világ sem oké. Ettől szorongtam, amit az is alátámasztott, hogy öt éves koromig éjszaka bepisiltem, így este pelenkát kellett feltenni. Azt mondják, hogy ezzel „kényszerítettem ki”, hogy foglalkozzanak velem. A nővérem esete más volt, őt nagyon szerette a papám és ez biztos, hogy hozzájárult az ő egészséges személyiségének kifejlődéséhez. Pszichológiai szleng-szóval azt érezhette, élhette meg, hogy ő is és a világ is oké.

Az egy óriási hiba volt az orvosok és pszichológusok részéről, hogy azt nem magyarázták el részletesen, hogy a narcisztikus személyiségzavarom gyökerei a kora gyerekkori traumák, a szégyen- és az elégedetlenségérzet, mármint önmagammal szemben. Egész más „optikát” kapott volna a kóros állapotom, ha ezt kifejtették volna. Az okok ismerete nagyon fontos, ahhoz, hogy a helyén tudjunk kezelni egy problémát, talán a legfontosabb.  

Azt is olvastam több, helyen, hogy létezik a narcisztikus düh. Bevallom, hogy nem tudom, mit is jelent ez valójában?

A kora gyerekkor – akár egy éves kor előtti — negatív tapasztalatok okozzák a „narcisztikus szégyenérzet” kialakulását mely a „narcisztikus düh” kiváltója. Valahányszor a narcisztikus személy azt érzi, hogy nem tisztelik őt eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rá, ezzel felszakítja a régi sebeket. A szégyenérzet végigkísérte a gyerekkoromat és még most is sokszor meg kell kínlódnom vele. Befelé forduló, introvertált alkatom lett és van egy enyhe-közepes szociális fóbiám is.

A narcisztikus emberek bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen reagálnak, ami rám is érvényes, de az nem volt jellemző rám, hogy időnként dühkitöréseim lettek volna egész 30 éves koromig. A papámnak nagyon sűrűn voltak. Gyerekként és ifjúként sokat szenvedtem ettől, a nővérem is és én is, csak én jobban a szívemre vettem. Anyukám nem védett meg bennünket, hanem azt parancsolta, hogy bírjuk ki, ő az apánk. Szóval ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, a szűkebb értelemben vett család voltunk, akik a legközelebb álltunk a papámhoz és együtt is éltünk vele. Amikor valami nem tetszett neki vagy valami vélt, illetve valós sérelem érte, ő dühöngött. Nagyon csúnyán beszélt velünk, szinte habzott a szája. Felhánytorgatta a régi sérelmeit anyukámmal kapcsolatban, amit mi már fejből tudtunk, hiszen azokat számtalanszor hallottuk korábban. Rám azt mondta, hogy „dekapitált béka” vagyok – levágott fejű –, nincs önálló akaratom, nem fogom vinni semmire sem, „hülye vagyok”. Ha hibát vétettem, akkor az volt a válasza, hogy ő már korábban előre megmondta stb. Volt, hogy kést és bárdot hozott be a konyháról, hogy gyilkoljuk meg. Mi általában hallgattunk és nem is válaszoltunk neki, még ha kérdezett sem, mert akkor előbb vége lett a műsornak, monológnak.

Édesapám nem csak a közvetlen családjához volt nagyon kritikus, hanem a közelálló rokonokhoz és ismerősökhöz is, de velük szemben nem, vagy csak ritkán volt dühkitörése. Tulajdonképpen a narcisztikus személy mindenkitől, de leginkább a közvetlen környezetétől, elsősorban családjától várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Az ilyen személyiségzavarban szenvedő személy elhiteti a környezetével, hogy ők nem elég jók, értéktelenek és mindenért ők a hibásak, így vetítve ki a körülötte lévőkre saját érzéseit.

Ha valakinek a társa, férje vagy felesége narcisztikus, mit tehet?

Ami a kapcsolatait illeti, egy narcisztikus ember számára a kritika bármely formája tűrhetetlen. Ha a környezetéből valaki megpróbálja szembesíteni a valósággal, többnyire azonnal megszakít vele minden kapcsolatot, de minimum éktelen haragra gerjed, hiszen a negatív visszajelzést az elfogadás hiányának éli meg, ami feltépi a gyerekkorban szerzett mély sebeket. Terápia nélkül a változásnak esélye sincs, ezért ha bizonyosak vagyunk benne, hogy valóban narcisztikus személyiségzavarral küzd a partnerünk, két dolgot tehetünk: vagy elmenekülünk, vagy az együtt maradás érdekében ultimátumot adunk neki. E nélkül a kapcsolat mindenképp egyenlőtlen, és hosszú távon reménytelen lesz. A baj az, hogy a siker ilyenkor sem garantált, hiszen egy narcisztikus mindenkinél okosabbnak, felsőbbrendűnek tartja magát. Ezért az első ülés után jellemzően feláll, és nem is jön többet vissza. Az igazi dráma az, amikor valaki gyerekként van kiszolgáltatva narcisztikus szülőnek, mert túsz lesz, de túsz lehet az a felnőtt is, aki benne ragad egy ilyen kapcsolatban.

Ti mindezek ellenére együtt éltetek apukáddal és tűrtétek az egészet. Megérte?

Az én véleményem alapján anyukámnak el kellett volna válnia apukámtól, már csak azért is, hogy a gyerekei egészséges családi körülmények között nevelkedjenek fel, és ne legyenek kiszolgálva az apjuk kénye kedvének és terrorizálásának. Anyukám felvállalta a mártír szerepét és azt állította, hogy mindezt azért tette, hogy a gyerekei számára anyagi biztonságot tudjon nyújtani. Utólag megmondani, hogy mi lett volna jobb könnyű. Mindenesetre mind a nővérem, mind az én magánéletem rosszul sikerült. A nővérem 49 évesen rákban meghalt. A rák nem genetikai hátterű volt, hanem stressz okozta. Nagyon karakán és kemény vezető pozícióban dolgozott és az ő számára az anyai parancs azt jelentette, hogy a munkahelyén minden ki kell bírnia. Nagy árat fizetett érte, az életét. Az én szakmai karrierem is nagyon szépen indult. A házasságom körül zuhantam össze és ebben én nagy szerepet látok a szüleim rossz házasságának, a rossz családi életnek és gyermekkori traumáknak, illetve hogy amint azt korábban említettem nem volt apa és férj mintám, amire támaszkodhattam volna az önálló családi életem kezdetén.

Nem derült ki az eddigi beszélgetésünkből, hogy neked voltak-e vagy sem dühkitöréseid?

Nekem gyerekként és fiatalon nem voltak dühkitöréseim, hiszen megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint az apám. Alapvetően konfliktuskerülő lettem. Amikor megnősültem, nem működött a házasságunk. Félve is nősültem meg, mert, csak negatív férj- és apa mintám volt. Elhibázott lépés is volt a részemről a házasság. Nem voltam igazán szerelmes a feleségembe, nem illettünk egymáshoz- Tulajdonképpen belesodródtunk a család és a hitközösség nyomására. Már a legelején súrlódások alakultak ki, sokat vitatkoztunk és veszekedtünk. Én bánatomban elkezdtem inni, és amikor az alkohol feloldotta az elfojtott érzelmeimet, olyan narcisztikus dühkitöréseim lettek, amiket még a papám is megirigyelt volna. Nagyon elkeseredtem magamon, az édesapám legalább nem ivott, tehát én még rosszabb voltam. Annyira összezuhantam, hogy többek között ezért is volt egy öngyilkossági kísérletem. El is váltunk, de utána is, amikor elkeseredésemben újra ittam időnként, de sokkal ritkábban előjöttek a narcisztikus dührohamok. Szerencsére most már öt éve nem iszom. Nem vagyok absztinens, de egyáltalán nem kívánom. Amikor iszok, akkor már nem felszabadultnak érzem magam, hanem még elkeseredettebbnek.

Úgy tudom, hogy a narcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Hogy volt ez a ti – a papád és a te – esetedben.

Valóban a másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. A papámra ez jellemző volt, de nem olyan hangsúlyosan, mint a dühkitörések. Én szerencsés vagyok, mert ez eddig rám nem volt jellemző és nem hiszem, hogy ezután elő fog jönni. Rám inkább az ellenkezője igaz. Nem vagyok magabiztos, nagyon ritkán vagyok önmagammal megelégedve és inkább egy önmarcangoló alkat vagyok. Amikor megkérdeztem a kezelőorvosomtól, hogy ha narcisztikus vagyok, akkor az miben nyilvánul meg, az volt a válasz, hogy magamat különleges embernek tekintem, és úgy érzem, hogy csak más hasonlóan tehetséges, emberek képesek megérteni engem, vagy kapcsolatot kialakítani velem. Továbbá, hogy folyamatosan úgy érzem, hogy nem kapom meg az engem megillető figyelmet és tiszteletet. Nehezen, de elfogadtam, hogy van ilyen oldalam is. Én úgy érzem, hogy a különlegességet nem pozitív, hanem inkább negatív módon élem meg. Nemhogy nem vagyok büszke az egyediségemre, hanem inkább zavar.

Az önzőséget és a különlegességet a narcisztikus személyiségzavarban szenvedők azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék. Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat. Abban biztos vagyok, hogy ez utóbbiak nem jellemzők rám. Én a negatívumokat nem másokra vetítettem ki, hanem önmagamat okoltam. Az sem jellemző rám, hogy bármi, ami érdekes számomra, az elsősorban rólam szól. Ezt azzal szokták magyarázni, hogy nincs elég energiájuk ahhoz, hogy mások igényeit vagy érzéseit figyelembe vegyék, mivel az ő igényeik sincsenek kielégítve. Ebből következik, hogy túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy megszerezzék saját lelki szükségleteiket, s nem a másokéra figyelnek. Ez végképp nem jellemző rám, inkább azt szokták mondani, hogy empatikus vagyok, és a papámra is csak részben volt igaz.

Akkor ebből a gondolatmenetből következik, az is hogy képtelenek bármi olyat adni, amit ők maguk sosem kaptak meg.

Igen, azt mondják, hogy a másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a narcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet. Ezt a tulajdonságot sem tartom rám jellemzőnek, de talán mástoktól is meg kellene kérdezni, hogy ők ezt, hogyan látják.

A narcisztikus személyiségzavarról beszélve azt is nagyon fontos kiemelni, hogy ez nem más, mint egy eltorzult védekező mechanizmus.

Természetesen a nárcizmusnak is különféle fokozatai vannak, ami talán az én és a papám esetéből is kiderült az eddigi beszélgetés során. Nincs olyan beteg, aki mindegyik negatív tulajdonságot mutatja és megvan benne az összes jellemvonás. Még egyszer kiemelném, hogy az egész problémakör csak akkor érthető meg, ha nem felejtjük el, hogy a narcisztikus személyek viselkedése az alacsony önbecsülés és a túlzott önmegvetés eredménye. Ebből következik az is, hogy mindez a védekező mechanizmusuknak köszönhetően gyakran rejtve marad, és hosszú időbe telik, míg olyan terápiás légkört sikerül kialakítani, ahol eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy igazán megnyíljanak. Mindez elég nehézséget okoz magának a terapeutának is.

Akik együtt élnek velük, azoknak roppant nehéz elviselni őket, illetve a reakcióikat. Egy kapcsolat csak akkor tud igazán működni, ha a partnerek kölcsönösen elvárhatnak egymástól bizonyos dolgokat és mindkét fél igényei egyformán ki vannak elégítve. Sajnos azonban a narcisztikus személyiség képtelen állhatatosan szeretetet adni. Azt is olvastam, hogy szinte lehetetlen velük normális kapcsolatot megélni.

Én nem nősültem újra és csak egy komolyabb kapcsolatom volt, de annak is több mint nyolc éve vége lett. Nem érzem azt, hogy alkalmatlan lennék harmonikus kapcsolat kialakítására, de mégis egyedül élek. Ennek a fő oka az, hogy az alvásproblémám és az ebből fakadó szorongás és depresszió miatt érzem azt, hogy egyedül jobb. Úgy gondolom, hogy a házasság és az élettársi kapcsolat nem terápia. Először jól kell éreznem magam és csak utána tudok társsá válni, de lehet, hogy tévedek.

A papád és a te kapcsolatod, hogy alakult az idő során? Változott valami köztetek, amikor már te felnőtt lettél és önálló életet éltél?

A papám tavaly meghalt. Én 2010-ben arra kértem, hogy szakítsunk meg minden kapcsolatot, mert én az összes igyekezetem ellenére nem tudok vele kommunikálni és mit kezdeni. Írtam neki egy verset. Tulajdonképpen a U2 együttes egyik száma inspirált. Van olyan, amikor az ember elolvas valamit és úgy érzi, hogy őbenne is pontosan ez zajlik, de nem tudja kifejezni, megfogalmazni azt. Amikor elküldtem a papámnak a verset, őt ez megrendítette és magához képest be is tartotta a kérésem és normálisabb is lett mielőtt meghalt. A versben én mindazt, amit tőle kaptam – pl. a nárcizmust — magamhoz próbáltam ölelni és elfogadni, beintegrálni a személyiségembe és az életembe. Örülök, hogy nekem így „zárt pozícióm” lett édesapámmal, se anyukán, se a nővérem nem mondhatta el magáról.

Arra kérnélek, hogyha nem titok, akkor meg tudod osztani ezt a verset az olvasókkal is?

Hát persze, nem titok.

Van, olyan, amit még Te sem tudsz egyedül megtenni, de nem is kell

Úgy gondolod, hogy Neked van elég élettapasztalatod, ahhoz
Hogy megmondjad az Igazat nekem és bárki másnak
Mert Te kemény vagy, a családodért, értünk éltél és dolgoztál,
De ha őszinte vagy, akkor belátod, hogy ez nem igaz

Nem kell harcolnod, nem kell, hogy mindig igazad legyen
Engedd meg, hogy most adjak Neked egy-két pofont
2010. január. 1.-nek hajnalán

Hallgass meg most egy pillanatra
Ha egyedül is maradsz, nem egyedül mész tovább az életben
Mert, amikor a tükörbe nézek, akkor én Téged látlak
És, amikor nem veszem fel telefonhívásodat, akkor, az Te vagy
Van, olyan, amit még Te sem tudsz egyedül megtenni, de nem is kell

Mi örökké harcoltunk, Te és én, és ez így van a rendjén
Mert egy test és lélek vagyunk
Nincs szükségem, arra, hogy mondjad nekem, hogy
Mi olyan hasonlóak vagyunk

És, hogy Te ilyennek szeretsz engem
Még sokkal jobban szeretsz, mint ahogy gondolod

Hallgass meg most, kérlek
Tudnod kell, hogy nem egyedül menetelsz
Mert, amikor a tükörbe nézek, én Téged látlak
És, amikor nem veszem fel a telefonhívásodat, az Te vagy
Van, olyan, amit még Te sem tudsz egyedül megtenni

Tudom, hogy mi nem beszélünk egymással
Tudod-e, hogy, amikor én bármit teszek – jót vagy rosszat –, annak az oka Te vagy
Miattad van bennem ez a zűrzavar, ahogy benned is…

Hogy miért tartunk itt? Elmondhatom, Neked, hogy
Azok a házak, amiket Te építettél, vettél, azok nem az én otthonom
És, hogy én egyedül maradtam, de ez nekem jó

Amikor a tükörbe nézek, én Téged látlak
Nagyon nehéz nekem így tovább haladni az életben,
De ez így helyes, mert ez a mi utunk

Van, olyan, amit még Te sem tudsz megtenni, de tudom, hogy sikerülni fog
A legtöbb, amit tehetsz, hogy az egész listádat összetéped és a szemétbe dobod

Talán azzal maradtál még adós, hogy szerinted mit lehet tenni a narcisztikus személyiségzavarral, hiszen nem betegség, hanem állapot? Van-e „gyógyulás”?

Manapság arról is sokat cikkeznek, hogy a jelenlegi fogyasztói társadalom átment egy narcisztikus formába, ahol a reklámok és minden egyéb arról szól, hogy vedd meg, tedd meg, hiszen megérdemled. Az emberek önmaguk körül forognak, önmagukkal vannak elfoglalva. Minden média ezt sugallja, tehát a narcisztikus jellemvonás egy posztmodern korjelenség is lett egyben. A társadalom is „beteg”, személyiségzavaros.

A személyiségzavarok esetében, gondolok itt elsősorban a narcisztikusra és a borderline-ra, a gyógyulást szerintem az jelenti, hogy az adott egyénnek meg kell tanulnia önmagát szeretni. Mekkora paradoxon ez, és ha jól belegondolunk nagyon nehéz feltétel nélkül szeretnünk önmagunk, minden hibánkkal együtt. Az egészséges szeretetre utalok és nem annak kóros formáira. A bibliában található, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagad. Én most ezt megfordítanám, hogy szeresd önmagad, mint a felebarátodat. A kettő „parancs” együttesen tulajdonképpen az a legnemesebb cél, amit egy életen keresztül próbálhatunk megvalósítani.