Nárcisz története

Beszélgetés a pszichés zavarok és az alvás kapcsolatáról Nárcisszal

Fél éve vagyok Búra tag. Pszichés zavaraim hosszú időre -- több mint 15 évre -- nyúlnak vissza. Visszatekintve sok mindent másként tennék most, ha annakidején lett volna valaki, akivel erről beszélni tudtam volna és több információ birtokában lettem volna. A beszélgetés során több témát is érintettünk, az alvásproblémán túl; a depressziót, a szorongást, a pszichés gyógyszereket, az alkohol fogyasztását, a gyógyszer-függőséget, a mozgást, a szkepticizmust stb., mivel azok mind-mind összefüggnek egymással.

A te történeted, hogyan kezdődött? Gondolok itt a pszichés zavarokra és az alvásproblémára.

Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nekem 1999-ben 31 éves koromban diagnosztizáltak először depressziót, majd ezt követően rövid időn belül generalizált szorongást is. Az orvosok akkor beszélnek depresszióról, ha a tíz kritikus tünetből legalább öt fennáll minimum két hétig vagy még annál hosszabb ideig. Nekem ebből a tünet-együttesből szinte mindegyik megvolt mielőtt megkaptam a diagnózist és többnyire több mint öt, valamint hosszabb időn-, szinte éveken keresztül.  Talán a szorongás és az alvászavar voltak a vezető tünetek.

Egyébként jól teljesítettem, 30 éves koromra három diplomám lett és egyetemen tanítottam. Sokáig úgy gondoltam, hogy a depressziós tünetek a nehéz élethelyzetekhez köthetők, tehát megvan a valós alapjuk. Például én Jugoszláviában Szabadkán születtem. Akkor jöttem át, amikor elkezdtem tanulni az Állatorvosi Egyetemen. A háború kitörésekor behívtak katonának, de én nem vonultam be, hanem katonaszökevény lettem. Éveken keresztül nem mehettem haza, munka mellett tanultam, anyagi nehézségeim voltak. Magyarországon ekkor zajlott le a rendszerváltás és egy pályakezdőnek kapcsolatok és családi háttér nélkül, önállóan egzisztenciát teremteni nem volt könnyű, de ezt az akadályt is sikerült szorgalommal és kitartással átlépni. Lassan minden megoldódott körülöttem, de én mégsem éreztem jól magam. A legnehezebben elviselhető az volt, hogyha nem dolgoztam vagy tanultam, akkor nagyon felfokozódott a szorongásom és szinte egész nap volt egy kellemetlen és zavaró alapszorongásom, illetve nyugtalanságom. Sokszor minden ok nélkül nagyon szomorú voltam és a sikereimnek sem tudtam örülni. Ekkor kértem pszichiáter segítségét, aki egyből depressziót diagnosztizált és megkaptam az első antidepresszánsomat.

Azt mondtad, hogy már előtte is voltak problémáid, mégis nagyon jól helytálltál. Ilyen kellemetlen tünetekkel hogy sikerült ez?

Nagyon fegyelmezett voltam már gyerekként is. A szorongás, amióta tudom az eszem kisebb-nagyobb mértékben fennállt, tehát volt tapasztalatom és gyakorlatom abban, hogy kezeljem. Sokáig fel sem tűnt, normálisnak tartottam. Egyetemistaként és pályakezdőként például rendszeres sportolással tettem elviselhetővé a helyzet. Minden reggel elmentem futni négy vagy nyolc kilométert, volt olyan év hogy minden egyes nap. A szorongásnak volt egy napi ciklusa, reggel volt a legkellemetlenebb és késő délutántó este lefekvésig egyre jobb lett. Én reggel kifutottam a szorongásom, ha kellett, akkor még délután is megtettem azt újból.

A tünetekről meg azt gondoltam, hogy csak az én hibám. Félénk és gyenge vagyok, össze kell szednem magam. Hogy a sikerek mentén „kinövöm” az egészet. Láttam is sok példát körülöttem, akik ugyanolyan vagy még nagyobb problémákkal küzdöttek, mint én, de ezek az idő előrehaladásával eltűntek.

Mi volt az oka, hogy mégis kérted a szakember segítségét?

Azt is lehetne mondani, hogy fellázadtam. Már középkorú lettem és családot szerettem volna alapítani. Élni a normális emberek nyugodt és „unalmas” életét és úgy, hogy közben jól is érezzem magam. Nagyon bíztam a gyógyszeres kezelésben, hogy végre jól leszek, de sajnos nagyon a visszájára sült el. Nem hatott az antidepresszáns, sem az első, sem a második, sőt a harmadik sem. Én türelmetlen lettem és így visszagondolva a gyógyszerek nemhogy nem hatottak, hanem felerősítettek több meglévő tünetet is, mindenekelőtt a szorongásomat, illetve az öngyilkossági kényszer és késztetés is bejött a képbe, ami addig nem is volt. Ez utóbbitól nagyon megijedtem. Azt éreztem, hogy nem vagyok a magam ura, hogy ki vagyok szolgáltatva a betegségnek. Mindez már annyira elviselhetetlen lett, hogy elkezdtem alkohollal oldani a feszültségem és az kezdetben nagyon jól működött, végre jól tudtam magam érezni. Hihetetlen volt, hogy van létezés, szorongás nélkül is. Kezdetben a kellemetlen tünetek nélkül még többet tudtam dolgozni. Könnyebb volt szerepelni, előadásokat tartani hallgatóknak és végzett kollégáknak, csak meg kellett inni egy-két pohár bort vagy egy-két korsó sört. Soha nem voltam részeg csak mindig volt bennem egy „alaptöltet”. Persze egy idő után ez visszaütött. Az alkohol és a gyógyszer együttesen még több kárt és problémát szültek. Az orvosoktól kaptam egy újabb diagnózist, szekunder politoxicománia, nem alkoholista, hanem olyan beteg, aki a szorongásos és depressziós tüneteket alkohollal oldja.

Beleborzongok a szavaid hallatán. Mi lett ezután?

Még ennél is rosszabb. A kezelőorvosom, aki már talán a negyedik lehetett a sorban azt mondta, hogy ő nem asszisztál ebben, mert ha ezt így folytatom, akkor pár év alatt teljesen leépülök. Megijedtem, a házasságom is romokban állt. Orvosi és gyógyszeres segítség nélkül leálltam az alkoholról. Ennek az lett a következménye, hogy a szorongásom megsokszorozódott, már nem tudtam dolgozni, sem olvasni, sem zenét hallgatni vagy bármi mást csinálni. Kibírhatatlanul szorongtam, a percek múlása óráknak tűnt, csak azt vártam, hogy legyen este és el tudjak aludni, mert akkor nem szorongtam. Szerencsémre a munkahelyemen -- az egyetemen -- pont nyári szünet volt. Csak napi tizenöt-húsz kilométer futásával tudtam létezni és borzasztóan féltem, hogy mi lesz. Úgy éreztem, hogy nem bírom ki, és hogy velem valami nagyon nagy probléma van, hogy nagyon beteg vagyok. Újra jelentkeztem az orvosomnál, hogy most akkor segítsen, amit ő meg is ígért. Becsületére is váljon -- nem akarok nevet említeni --, de egy végtelenül lelkiismeretes és emberileg abszolút korrekt pszichiáter volt. Két hónapot kért, újabb antidepresszánsok és szorongásoldók, valamint antipszichotikumok sorát próbálta ki, nagyon nagy dózisokban is, sajnos minden eredmény nélkül. A két hónap eltelte után azt mondta, hogy nem tud mit tenni, hogy ilyennel még nem találkozott. Lehet, hogy az a sok gyógyszer, amit szedtem és az alkohol, amit fogyasztottam tönkretette receptoraimat, amikhez a gyógyszerek kötődnek, és ennek következtében azok nem tudják kifejteni a hatásukat. Várni kell, hogy regenerálódjanak a receptorok és ehhez idő kell, meg nem szabad gyógyszert szednem, ha nem érezhető a hatása.

Pár hétig tartottam magam, de a tüneteim olyan elviselhetetlenek lettek, hogy újból jött az alkohol. Annyira megvetettem magam és kilátástalannak láttam a helyzetem, hogy öngyilkos akartam lenni és volt egy kísérletem is. Amikor a mentők bevittek a területileg illetékes pszichiátriára pont Csernus dr. volt az ügyeletes, akit még gimnáziumi éveimből ismertem. A szakma szabályait nem betartva -- barátot nem kezelhet a pszichiáter – elvállalt, az ő szavaival élve „bevállalt”. Nagyon kemény hetek következtek, újabb diagnózis, kevert személyiségzavar és terápia-rezisztens depresszió. Nagyon kevés gyógyszert adott, mert azt mondta, hogy nem biológiai problémám van, és nem vagyok depressziós – nem az agyi neurotranszmitterek zavara áll a háttérben – hanem a személyiségzavar, ami pszichés probléma és pszichoterápiával kezelhető.

Nem akarok a szavaidba vágni, érdekes téged hallgatni, de az alvászavarokhoz így nem jutunk el…

Nem is akarom a kálváriámat tovább részletezni. Jobban lettem egy időre, és ekkor kaptam az első altatót, ami egy ideig -- nem is kevés, majdnem kettő évig – bevált, minden egyéb gyógyszer nélkül. Talpra álltam, elváltam és új kapcsolatot kezdtem. Sajnos másfél - két év utána újabb kitérők és problémák jöttek. Öt kínkeserves év után -- amit most nem akarok részletezni -- 41 évesen leszázalékoltak. Visszatérve az alváshoz most 47 évesen komplexen végig tudom gondolni a velem történteket. Az alvásnak, pontosabban az alvászavarnak mindabban, ami történt velem döntő szerepe volt. Már gyerekként is voltak alvásproblémáim, mint például az alvajárás, a nagyon korai lefekvés és a hajnali ébredés. Tizenévesen nem szerettem és nem is bírtam a bulizást és az éjszakai kimaradást, mert bármilyen későn feküdtem le kora reggel megébredtem és nem tudtam visszaaludni. Volt, hogy éjszaka ettem, különösen az édességet kívántam, amit egyébként napközben nem is szoktam enni, mert nem vagyok édesszájú. Mindezek olyan jelek voltak, amik így visszatekintve arra utalnak, hogy az alvásommal már akkor probléma volt. A kora hajnali megébredés leggyakoribb oka a stressz és a szorongásos betegségek, különösen, ha pánikszerű félelemmel párosulnak. Nálam is ez volt. Tudományosan bizonyított tény, hogy az alvás és az evés biokémiája összefügg egymással. Az éjszakai evés, különösen, ha édességről van szó, a szerotonin nevű neurotranszmitter zavarára utal, amit egyébként a depresszió leggyakoribb biológiai okaként tartanak számon. Ilyenkor az úgynevezett SSRI típusú, szerotoninra ható antidepresszánsokat adják. Ezek egyben a depresszió kezelését szolgáló, első vonalú gyógyszercsoportot jelentik, vagyis ebbe a csoportba tartozó antidepresszánst írják fel elsőként.

Mi az, amit tanácsolni tudsz, amire felhívod a figyelmét az olvasóknak, akiket érdekel a pszichés betegségek és az alvás kapcsolata?

Az én esetem finoman szólva nem egy sikertörténet, hanem inkább egy rossz példa, de ettől még lehet nagyon tanulságos. Azzal kezdeném, hogy az alvásról tudományosan még nagyon keveset tudunk, sok a sötét folt. Azt tudjuk például, hogy az alvásnak abban a szakaszában, amelyikben gyors szemmozgásaink vannak – REM – a stressz feloldása történik. Az alvásnak szigorúan szabályozott szakaszai vannak az úgynevezett alvásfázisok. Az is közismert, hogy mindenkinek megvan a saját maga alvásigénye, a felnőttek esetében ez napi 7 óra, de a szórás nagy, plusz/mínusz két óra. Gondolom, hogy avval sem mondok újat, hogy az alvással összefüggő élettani folyamatok egyensúlya nagyon könnyen felbomlik, és ennek következtében kialakul az alvászavar -- inszomnia --, ami az emberek döntő részénél az életének egy vagy több időszakában nagy valószínűséggel előfordul.

Az én „elméletem”, hogy a pszichés problémák nagy része önmagától megoldódik, vagy a tünetek jelentősen javulnak, ha az alvás rendeződni tud. Szerintem nekem nem volt súlyos depresszióm csak un. disztimiám, ami a depresszió enyhe formája, tulajdonképpen egy rossz hangulat és közérzet. A depressziós diagnózis nagyon könnyen megkapható és kérésre akár a háziorvos is egyből felírja az antidepresszánst. A korábban már említett tíz tünet; a rossz hangulat, az örömre való képesség elvesztése, a napi tevékenységek iránti érdeklődés elvesztése, az önértékelés alacsony szintje, az alvászavar, a csökkent koncentrálás, a testtömeg változása, az agitáció vagy gátoltság --nyugtalanság és ingerlékenység – és a fáradtság, valamint az öngyilkossági haljam, illetve gondolatok. Ha valaki egyszerűen csak kialvatlan, kimerült ezekből a tünetekből biztos, hogy ötnél többet is produkál. Az antidepresszáns kiírásakor jobb esetben tájékoztatják a pácienst, vagy a használati utasításban benne van, hogy kezdetben a tünetek átmenetileg rosszabbodhatnak, de erre nagyon fel kellene hívni a figyelmet. Ezek a gyógyszerek azt tapasztaltam magamon és betegtársaimon, hogy nemcsak átmenetileg veszélyesek, hanem egyébként is mert egy nagyon törékeny biológiai rendszert, egyensúlyt, azaz az agy működését befolyásolják. Ez úgy működik, mint a dominóeffektus. Ha ez a rendszer megbolygatásra kerül pl. gyógyszerek hatására, akkor már nem lehet megállapítani, hogy mi a hatás és mi a mellékhatás. Azt is biztos, hogy a kiinduló helyzet a gyógyszerek szedésének abbahagyása után csak hosszú idővel alakul ki újra. Ezért sokkal körültekintőbben kellene ezeket alkalmazni, mert veszélyesek. Amint azt már korábban említettem sok pszichés probléma megoldódna egyszerűen, ha az alvás minősége javulna. Az altató átmeneti használata kevésbé veszélyes, mint az antidepresszánsoké, mert nem hat az agyi biokémiai folyamatokra. Azt is tudja mindenki, hogy a szorongásoldókhoz nagyon könnyű hozzászokni, mégis gyakrabban és könnyebben kerülnek felírásra, mint a kevés mellékhatással rendelkező modern altatók, persze ez utóbbiakhoz is hozzá lehet szokni. Valamiért, amit nem tudok megmagyarázni, könnyebben írják fel az antidepresszánsokat és a szorongásoldókat, mint az altatót. Hogy milyen hatása, pontosabban mellékhatása van az antidepresszánsoknak és az egyéb pszichiátriai gyógyszereknek, azon is látható, hogy szedésük hatására nagyon sokan meghíznak, lelassulnak, metakommunikációjuk beszűkül és elvesztik az érdeklődésüket, inaktívvá vállnak. Egyébként nagyon gyakori mellékhatás az is, hogy ha hosszabb ideig szedik őket, akkor jelentősen romolhat az alvás minősége. Ebben a tekintetben az orvosok felelőssége nagyobb, mint a betegeké, hogy mikor írják fel az ilyen típusú gyógyszereket.

Nagyon gondoljuk meg, hogy elkezdjük-e szedni az antidepresszánsokat vagy bármi olyan gyógyszert, ami az agyi biokémiai folyamatok befolyásolásán keresztül fejti ki a hatását és a környezetünkben lévő ismerőseinket figyelmeztessük, hogy jól gondolják meg, hogy elkezdik-e szedni ezeket a gyógyszereket, mert ez egyben azt is jelenti, hogy elindul egy „pszichiátriai életpálya”, amiből később nagyon nehéz kilépni.

Ha jól tudom te voltál alváslaboratóriumban is. Ez tulajdonképpen mit takar?

Igen voltam. Egy gondolat erejéig még tudni kell az előéletemről, hogy gyógyszerfüggő is voltam, méghozzá altató. Szakmámból kifolyólag állatorvosként én hozzá tudtam jutni a gyógyszerhez. A klasszikus szorongásoldók a benzodiazipinek, mint a xanax, a rivotril és a frontin, nálam nem hatottak. Amikor elkezdtem altatót szedni kiderült, hogy az szinte teljesen megszűnteti a szorongásom. Úgyhogy napközben is bevettem egy-egy tablettát belőle és ezzel „működni” tudtam. Részben hasonlóan, mint a korábban említett alkoholfogyasztással.

Olyan problémám is volt, hogy cirkuláltak a gondolataim, vagyis körbe-körbe forogtak valami körül, amit nem tudtam leállítani. Ez is nagyon zavart és érdekes, hogy fél szem altatóval meg lehetett szüntetni. Napközben nem azért vettem be az altatót, hogy aludjak, hanem azért, hogy megszüntessem a kínzó szorongásomat és az ezekhez kapcsolódó gondolatokat. Ez is valószínűsíti, hogy nálam az alvással komoly probléma volt, már hosszú évekre visszatekintve.

A poliszomnográfiás alvásvizsgálat ezt alá is támasztotta. Ilyenkor az ember testére az EKG-hez hasonlóan elektródákat helyeznek el, amivel vizsgálni tudják az agyhullámokat az alváslaboratóriumban töltött éjszaka során, mérik a vér oxigéntartalmát, a légzéskimaradásokat és még sok minden egyebet. Kétszer is megvizsgálták, és kiderült, hogy a közepes- és mély alvás -- ami nem más, mint a pihentető alvás -- nálam nagyon kevés, az egész alvásidő valamivel több, mint 3%-a, azaz körülbelül tízhárom perc. Ez normális esetben 20-30% között mozog, vagyis az alváshatékonyságom olyan rossz, hogy csoda, hogy ezzel létezni tudok. Nálam az alvás alatt olyan agyhullámokat rögzítettek, amelyek az ébrenlétre jellemzőek, tehát úgy tűnik, hogy alszom, de a látszat csal. Biztos, hogy ennek hátterében az is áll, hogy én éveken keresztül nagy dózisban szedtem a különböző pszichés gyógyszereket, amikről tudjuk, hogy hosszútávon jelentősen rontják az alváshatékonyságot.

Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani te mit, tennél másképp?

Ki szeretném hangsúlyozni, hogy én nem szeretném, ha az lenne a beszélgetésünknek a konklúziója, hogy az antidepresszánsok kártékonyak és az egész egy nagy „átverés”, amit a gyógyszergyártó cégek találtak ki. A körülöttem lévő betegtársakon sok esetben azt láttam, hogy jelentősen jobban, akár teljesen jól érzik magukat, akiknél sikerült beállítani a gyógyszereket és azok hatékonynak bizonyult, gondolok itt az antidepresszánsokra és nem bezodiazepin típusú szorongásoldókra. „Futnak tovább” és élik az életük a korábban meglévő nagyon kellemetlen panaszok, tünetek nélkül. Vannak olyan ismerőseim, akik komoly öngyilkossági késztetéssel éltek, akár éveken keresztül, és egy jól beállított antidepresszánstól megszabadultak azoktól. Ők arról számoltak be, hogy azt élték meg, mintha egy nagy terhet vettek volna le a vállukról.

Nálam a „csillagok állása” úgy jött ki, hogy a jóakarat ellenére szinte minden a visszájára sült el. Én nagyon jól ellenék most, ha „csak” annyira lennék depressziós és szorongásos, mint amikor elkezdtem szedni a pszichotróp gyógyszereket. Több mint tizenöt év távlatában én úgy érzem, hogy nem volt súlyos depresszióm. Szorongásom biztos, hogy volt, ami kihatott az alvásra. Az alvásprobléma és a szorongás kapcsolata olyan, mint a „tyúk-tojás” problémája. Mégis én azt gondolom, hogy nálam a szorongást az alvásprobléma fokozta fel a szinte kibírhatatlan szintre. Az idő múlásával meg folyamatosan romlott az alváshatékonyságom, ami „bebetonozta” a tüneteimet. Ez összefüggésben lehet azzal, amit már korábban már említettem, hogy nekem nem hatottak a szorongásoldók, az altatók viszont igen. Amikor folyamatosan arra panaszkodtam az ép aktuális kezelőorvosomnak, hogy nem tudok aludni, akkor többnyire az volt a válasz, hogy persze mert szorongom, de altatót nem adhatunk, mert altató függő volt.

Amit másképp tennék az, hogy semmiképp sem fogyasztanák alkoholt gyógyszerekkel együtt. Az alkohol tulajdonképpen rövid-távon még felfokozza a szorongásoldók szorongásoldási potenciálját. A betegek ezt egymás közt „koktélozásnak” szokták nevezni. Ha úgy érezzük, hogy nem használnak az antidepresszánsok és szorongásoldók, vagy nem eléggé, akkor abba kell hagyni a szedésüket. Ha oldja az alkohol a kellemetlen tüneteket, akkor mértékkel lehet fogyasztani, de a gyógyszerekkel együtt semmiképp sem.

A másik fontos dolog, hogy a mozgással a szorongást kordában lehet tartani. Ez óriási segítség, nem szabad alábecsülni, a futást, az úszást, a túrázást. A fizikai megterhelés során a szervezetben ún. endorfinok szabadulnak fel és eufóriát, boldogságérzetet okoznak.

Azt is komoly problémának, veszélynek látom, hogyha valaki kap egy diagnózis, akkor azzal könnye azonosul is. Másszavakkal identitást kap és észrevesz olyan tüneteket magán, mint amit leírnak a betegségről, pl. a depresszióról és korábban nem is volt, vagy nem tudatosult benne. Az én esetemben sok tünetet, akkor kezdtem el produkálni, amikor megkaptam a vegyes személyiségzavart, mint diagnózis. Szinte egy önmarcangoló gondolatsor indult be és elkeseredem azon, hogy ezzel mit tudok kezdeni, azon kívül, hogy együtt kell vele élnem.

Végezetül, de nem utolsó sorban az is hibás hozzáállás volt részemről, hogyha nem javultam, akkor elmentem egy másik pszichiáterhez, kaptam egy újabb diagnózist meg új gyógyszert. A vége az lett, hogy tízen felüli orvos kezelt és 37 féle antidepresszánst kaptam. Négyféle neurotranszmitter van -- szerotonin, dopamin, noradrenalin és adrenalin --, ha ezek mindegyikére kipróbáltak már egy vagy több gyógyszert és azok nem hatottak vagy nem kellő mértékben, akkor nagyon határozottan kérni kell az orvost, hogy „szedjen le” bennünket a pszichotróp szerekről, és folytatni kell önállóan valamilyen pszichoterápiával. Ezekből nagyon sok van, és nem akarok most belemenni ebbe a témakörbe, hiszen az egy új beszélgetést igényelne. Persze egy pszichiáter nagyon nehezen mondja ki, hogy a gyógyszeres terápia értelmetlen, ő nem tud segíteni. A legcélravezetőbb megoldás, ha a gyógyszerelést és a pszichoterápiát egy személy végzi.

Te most, hogy érzed magad? Jól vagy?

Hát azt nem mondhatnám, de életben maradtam. Az életminőségem rendkívül rossz, nem vagyok terhelhető, továbbra is nagyon rosszul alszom, nincs életerőm és életkedvem. Vannak olyan napjaim, amikor a kialvatlanság és szorongás szinte elviselhetetlen terhet jelentenek. Sajnos napközben egyáltalán nem tudok aludni, ilyenkor valahogy ki kell bírni estééig és reménykedni lehet, hogy aznap majd jobban fogok aludni. Előfordul, hogy több egymást követő éjszaka sem tudok aludni, mondanom sem kell, hogy ilyenkor borzasztóan érzem magam és az élettől is elmegy a kedvem. 

Ennek a beszélgetésnek nagyon örültem és rendkívül fontosnak tartom, hogy osszuk meg a tapasztalatainkat, akár e fórum keretében is, mert abból rengeteget lehet tanulni. Talán így a hibáink nem ismétlődnek meg törvényszerűen. Ha bárkinek kérdése van, azt nyugodtan tegye fel, ha tudok, akkor szívesen válaszolok rá. Én egy nyitott, de egyben szkeptikus ember vagyok. Sok mindent megkérdőjelezek, és csak akkor fogadom el, hogyha azt meg is tapasztalom. Ezt tudom tanácsolni nektek is. Ne higgyetek vakon senkinek sem, még nekem se.

 

Offline

te a tiedet pl.? Smile

Offline

még több történetet / interjút, ha lehet

//