Talán a felmenőim privát kis őrületeiből adódtak össze a gének mentén, és nálam tört felszínre a mélytengeri vulkánkitörés. A születésem sem volt egyértelmű: anyám felakasztott a köldökzsinórjára, melyben már kezdett elkékülni a fejem, és még fel sem sírtam. Bébifejjel talán azt latolgattam magamban: „vajon van értelme világra jönni ebben az őrült világban?” valami kéz megcsapta lábamnál fogva lógatott kötözött sonkámat, és ráordítottam az orvosra. Később is több furcsaság történhetett velem. Sok mindenre visszaemlékezem, egészen kétéves koromig, de arra sehogy sem, hogy anyám egyszer is a karjára vett volna tutujgatni, nyali-falizni.
Megismertem a szűkebb környezetem és a világ szeretetlenségét. Számkivetettnek éreztem magam. Igazán akkor kezdtek gyanússá válni a dolgok, amikor általános iskolás legjobb barátnőm egyszer azt mondta: „Te olyan furcsa vagy, nem olyan, mint a többi gyerek (ember)” Ez a furcsaság később egyre erőteljesebben kezdett megnyilvánulni. Már főiskolára jártam, amikor a kollégiumi menzán tálcámat megpakolva ülőhelyet kerestem az étterem emberrengetegében, miközben azt éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik, és azonnal elejtem a tálcát, ha gyorsan nem találok helyet. Később, a különböző munkahelyeken folyamatos konfliktushelyzetekbe kerültem. ha a közelemben valakik négyszemközti beszédbe elegyedtek, azonnal azt kezdtem feltételezni, hogy rólam beszélnek (csúnya dolgokat).
Mikor ez a tudat elhatalmasodott bennem, rá is kérdeztem, – mint aki biztos a dolgában – „Miért beszéltek rólam a hátam mögött?” Két csodálkozó szempár nézett vissza. Amikor az efféle gyanakvásaimnak többször is hangot adtam, akkor ilyen durva kirohanásban részesítettek: „Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, hogy tekörülötted forog a világ, hogy mindenki veled foglalkozik? Ilyen beképzelt vagy?” Több se kellett nekem, ezután még fenyegetőbbé vált számomra a kinti világ, és az abban élő nagyon furcsa emberek, akiknek másképp volt összerakva az agya, mint nekem. Kirajzolódtam az őrült világból, magamat normálisnak tartva.
A paranoia természetes tudatállapot és életérzés volt számomra. Később kezdtek elmérgesedni a dolgok. Furcsa viselkedéseimet egyre sűrűbben tarkították dühkitörések. Majd egyre gyakoribbá váltak a rosszullétek, migrén, hányás, szorongás, remegés, pánikroham és hasonló nyalánkságok, óriási bűntudattal megspékelve. Amikor egy kimerült állapotomban negyven napos táppénzre kerültem, a háziorvosom slusszpoénból beutalt a pszichiátriára, hogy ha ellenőrzést kap, le legyen fedve: miért is vagyok ilyen hosszan távol a munka világától. Két hétig nem érdekelt a dolog, aztán gondoltam egyet: „egye fene, felhasználom a beutalót”. Elmentem.
A pszichiáternő néhány mondatom után lediagnosztizálta az állapotomat. Azt mondta, hogy vagy öröklött, vagy szerzett bipoláris affektív zavarom van, mániás epizódokkal, ciklotimiával, egy kis paranoid skizofréniás beütéssel. Csodálatos! – gondoltam magamban. Majd rákérdeztem: „Kedves Doktornő, Ön ezt honnan tetszett kitalálni? Mi alapján feltételezi ezt rólam?” Erre azt felelte: „Rettenetesen pörgök.” Mire én vissza: „Hogy-hogy pörgök? Inkább nagyon is lassúnak érzem magam.” Mindenesetre azonnal kaptam egy injekciót, és javaslatára egy hónapra befeküdtem a pszichiátriára, hogy bizonyos gyógyszereket beállítsanak nekem.
Innentől kezdve hatalmasat fordult velem a világ. Amiről korábban azt gondoltam, hogy a többi ember agya nem úgy van összerakva, ahogy kellene, annak ellenkezőjéről a kezelőorvosom azonnal meggyőzött. Amikor anyám rólam tárgyalt vele, akkor jelentette ki: bizony az én agyam más rugóra jár, mint a többi emberé. Tudatosítani kezdték bennem, hogy egy normális világ elferdült agyú, őrült tagja vagyok. Ez bizony nem semmi! Heuréka! Az egész eddigi őrült életemre megvan a magyarázat, ok és okozat. Hát erre mondani kellene egy nagy Halleluját, nem?
Nekem hasonló problémáim vannak, mint neked. Sokszor én is azt érzem, rajtam nevetnek, rólam beszélnek stb.. Ilyen az élet…én se örültem, mikor közölték velem.
Mintha csak a saját történetemet olvasnám. Én is mindig én voltam a társaságban a „fura csaj”. Én meg sosem értettem, miért tartanak furcsának, mert úgy éreztem, mindent tök logikus és reális rend szerint csinálok. Az volt a legviccesebb, mikor a legfurcsább ismerőseim is azt mondták rám, hogy furcsa vagyok.
Nekem 28 év kellett ahhoz, hogy szakember segítségét akarjam igénybe venni. És ezt sem a furcsaságom vagy a paranoiám miatt: ragaszkodom hozzá továbbra is, hogy nem ennyire fekete-fehér a kép, a működésem alapvetően igenis logikus és reális, és igenis, rengeteg a bolond körülöttem. Én most a vissza-visszatérő depresszióm miatt szeretnék segítséget kérni, mert elegem lett abból, hogy hiába keveredek ki belőle újra és újra, ez az örvény folyton visszahúz. Ami rohadtul fárasztó, és tiszta pillanataimban rettegek, hogy mikor elégelem meg az egészet. (Persze, azóta egy pszichiátertől azt is megkaptam, hogy ha eddig nem öltem meg még magam, akkor már nem is fogom. Irigylem, hogy ő ilyen rohadtul biztos ebben.)