Ennyi, csak ennyi. Közeledik a hétvége, túl sok minden ért, az agyam kémiája zavart, idegszálaim rágcsálók szedik darabjaira …. ja, hogy érzés? Közelség, Távolság, Fájdalom. Egyszer írtam egy verset, ahol Távol és Közel mintha személyek lettek volna, bár fel tudnám idézni, de csak aludni szeretnék. Talán örökre. Nagyon fáradt vagyok.

Az van … hogy hétvége jön lassan és várható volt már hogy kikattanok, ha nem ma, akkor holnap. Szóval, van egy masszőr ismerősöm, az egyetlen akivel nem ment szarrá a kapcsolatom, mert ő az anyámtól kicsit fiatalabb generáció, így sose kevertem hozzá anya-szerepet, sose, eszembe se jutott, így lazább vele minden. Igaz, van egy huszonéves lánya, inkább az kapcsolja össze bennünk az anya – lány mintákat, gondokat, bajokat, milyen itt, vagy volt, és milyen ott. De sose, sose keveredtem vele abba az anyai érzésekkel hiányokkal való sűrűbe, amikbe másokkal, akikkel már vége … és tán nem is bánom, hogy vége mert soha többé nem keverhetek az anyai érzésekkel és azok hiányával. Vele sose állt fenn ez a veszély. Néha az utcán véletlen össze-összefutunk, nem megbeszélten, ritkán ezért van benne érték, ölelkezünk, szeretetet adunk egymásnak és továbbmegyünk. Néha utána vagy én sírom ki magam … vagy … most másképp lett.

Szerda reggel félkómásan megyek a kutyámmal, jön szembe, szól hozzám, hangja messziről hallatszik, én lebegek a reggeli hűvösben, olyan mint egy látomás, és mégis ott van, fizikailag, megint belesétálunk egymás ölelésébe … aztán hív, hogy még egyet. Csak öleljük egymást, aztán továbbmegyünk. Bennem távoli abban a percben mindez, olyan mint egy látomás. Napközben még reggel írok neki smst, ő visszaír…hogy volt fájdalmas sírás, és hogy rengeteg a fájdalom és mindig jókor hajt felé a jóisten az utcán, jövök ha szükséges az az ölelés és kicsit talán mindkettőnk összeáll. Vagyis, bennem már olyan mértékű a szeretethiány, hogy csak kóválygok tovább félhullán, hisz távoli, látomás szerű élmény volt, az ölelés, wáo, egyenesen az ölelésébe zuhantam, ahogy mindig…..nem tudom, akkor ott éreztem e bármit is…

Aztán eljött az este, chat-eltem vele és valahogy belém kúszott, ő is, az érzései is és hogy mennyit is jelentenek az utcán a véletlen nem megbeszélt ölelős találkozásaink … mert már szinte csak ő maradt, aki talán lehet néha közeli és elérhető számomra.

Aztán jött az éjjel, persze nem bírtam aludni, őt éreztem, gondolkodtam … aztán kiötöltem, hogy reikizhetném, végül is önkénteskedtem régen, igaz én magamat már nem kezelem (mert attól az érzéseim nem változnak meg) de – írtam meg neki chaten hajnali fél 2 kor amikor hiába hallgattam bármit nem aludtam – mi lenne, ha egyszer kilépne az adó szerepből ( masszőrként emberekkel és folyamatosan ad magából) egyszer bezárná a szalont (amúgy én is szeretek ott lenni, nagyon régi a kapcsolatunk, nagyon rég helyet adott családállításnak, de ez már sok sok éve) mi lenne ha bezárná … betennénk valami zenét és egy órára ő feküdne a masszázs-ágyon, én pedig kezelném. Mertem neki mondani a reikit, mert ő nem laikus, nagyon is tudja mi az és hogy működik. (amúgy bárkinek nem ajánlgatjuk) Nagyon rég – most meg már a szétment kapcsolatok miatt lehetetlen is – nagyon rég még voltak a csoportos mellett páros reikizések …. többé nincsenek. Egyrészt mert mindenkivel belekavartam az anya szerepet és ez idővel nem ok másrészt  mióta pszichológus van és gyógyszer, az az oldal és az összes emberi kapcsolatom szarrá ment. No mindegy is, reggel írt vissza, megérintette, köszönte, fogadta, oké, csináljuk, kerítünk rá, magunkra időt. De mikor? Ez a következő.

és ma is beszéltünk, de csak chat-en, sokat …… hát aztán meg elmentem este a kutyával sétálni, még előtte is vele chat-eltem, non stop mentem, csak előre, a zajok, a felhők, az emberek minden olyan kegyetlen távoli volt. Ahogy maga a chat is kegyetlen távoli. Hazajöttem és taknyomtul-könnyemtül a párnába ordítottam a fájdalmat. Alternatív gyógyászatban van ez a kérdés: kié a fájdalom? nem mindig a sajátunk. Most azt éreztem, félig az övé – félig az enyém. Nagyrészt persze az enyém, de keveredik az övével. Átjött. Ez van. Kegyetlen ez az érzékenység.

Az enyém, mert közel engedtem magamhoz, az enyém mert túl érzékenyen fogadtam őt, az enyém mert összetalálkoztak mélységek, az enyém mert az utcán az ölelésben még mindig olyan hihetetlen és távoli volt, mint akár egy látomás, miközben neki annyira a szívéig ért hogy sírt. Ő akkor … én késleltetetten, de majdnem hányásig, legalábbis fulladásig sírtam magam. Mert közel engedtem … és rettenetesen fájt a Távolság. Fáj is, csak ugye itt van a lebegés, megoldom.

Megéri közel engednünk embereket? Megéri ha ez ennyire kibaszottul fáj? Ő azt mondta, nincs távolság. Az én lelkemnek kegyetlenül van. Közel engedlek aztán újra és újra ki kell, hogy szakítsalak magamból. Ezt nem lehet ép ésszel elviselni. Nem baj , hogy nincs pl párkapcsolatom, (meg más se) , az egész kapcsolódási rendszerem messze van az egészségestől. Közel engedlek, talán ha olyan vagy, ha vágyom, ha lépsz, ha lépek, akkor ölelésig …. de ez 1-2 nap múlva vagy később, egyedül rettenetesen fog fájni.

A szeretet fáj …. és ahogy telik a hét, az ember már lebegni se tud örökké. Visszajön, érez és darabjaira omlik össze.