Négy fal között

Tegnap éjjel kishíján átharaptam a főbérlőm ujját, miközben rángatott vissza az ablakon. 😀 Mindennapos eset.
Annyira nem is vicces. Majndem átharaptam a kezét, nagy piros sebek vannak rajta, nem is emlékeztem rá, azt mondta most komolyan csak 1 mozdulat választott el, hogy kiugorjak a kilencedikről, meg hogy annyi fizikai erőm van, mint egy igari acélmunkásnak.

Tudom, hogy mennyi erőm van, sportolónak kellett volna mennem, nem 10 évesen Bulgakovot olvasni a sarokban. Vagy a kettőt együtt, az is megoldható.
 Emlékszem rá, hogy akkor és ott-igaz, matt részegen-, de megint komolyan gondoltam  egy pillanatra a halált.
De így meghalni, hogy nem alkottam semmi maradandót??? Feladatnak látom a létezést, amit nem oldottam meg, úgyis visszakapom a következő életemben,és még nyomorultabbul születek újjá.
Most mindketten erősen elgondolkodtunk azon, hogy költözzek-e, pedig barátok lettünk, lelki társak, amit nem kellett volna.
Nem tehetem ezt veled, te drága! Nem azért szerződtünk, hogy a „gondozóm” legyél. „Gondozó.” Mint ketrecében a majomnak…

Ott, a Lomb utca sarkán kövér, csúnya, koszos  szegényemberek laknak, 8 általánost ha végeztek, van 10 gyerekük és boldogan sütkéreznek a napon. Jó látni a boldogságukat.

Én meg itt állok és azon gondolkodom, hogy elöl, vagy hátul érdemes ugrani, ha érdemes, mert elöl bokorba esnék.  A francba!  Akkor csak megnyomorodnék.
Már öt, azaz öt (minden ujjamra jutott) szeretnivaló férfi mondta, hogy na, én vagyok az a nő, akivel el tudta VOLNA képzelni az életét, gyereket is tőlem.

Volna, volna.

Végül mind elmenekül, vagy megmarad szexpartnernek,  na püff neki, ennyi nekik is kijár, miután „gondoztak”, meg hát nekem is csak ez az egy örömöm van az életben. Szépfiatalokostehetséges vagyok-mondják, végül mégis mindenki magamra hagy.

Nap közben, emberek közt nem tudok ép elmével megmaradni, óráimat is alig bírom ki, hát még a buszozást, szörnyű.
Ott az a gyönyörű egyetem, szívhatnám magamba a tudást, és barátkozhatnék velem egyidősekkel, de nem megy.
Fizikailag rosszul vagyok az emberek között.
És akkor jönnek az esti-éjszakai magányos séták, esetleg futások, és az is felborít.
Marad az otthoni súlyzózás, vagy nemtommi. Tudom, h sok mindent megold(ana) a sport, legalábbis ez az utolsó reményem maradt. De képtelen vagyok egy „közösség” részévé válni. Ha egy rossz szót szólnak rám, elsírom magam, újabban verekszek is pff.

Politikai-elvi indíttatásból lepofoztam egy srácot a kocsmában, jó, hogy nem hívott rendőrt. Ráadásul pasikkal verekszem lány létemre. 😀

Egyedül, bezárkózva érzem csak biztonságban magam, négy fal között.

Szerző:

Belépett: 4 hónap

accatone

Blog kommentek: 1081Blog bejegyzések: 45Regisztráció: 2011. 05. 20.

3 gondolat erről: “Négy fal között”

  1. Vicky Pollard

    kíváncsi lennék arra a politikai-elvi kérdésre, ami miatt verekedtél. meg azért elég széles a határsáv a „sírok, mert rosszat mondanak rám” és a „megpofozom, mert rosszat mond” között. sokszínű egyéniség vagy. ez meg baromi unalmas jellemzés:)))

  2.  Kiszámíthatatlanul mély-így tudnám jellemezni magam, és általában még saját magam számára se vagyok kiszámítható…Hááát, a sírás és az agresszió igaziból nem is áll olyan messze egymástól-asszem mindkettő a félelmemből fakad. Olyan vagyok, mint az olyan bátortalan kiskutya, akinek nagy a szája, megugatja, aki nem tetszik neki, de ha visszafordulsz és teszel felé egy félelmetes mozdulatot, akkor már vinnyogva menekül. 🙂

Írj megjegyzést