Mr. Alkohol

A cím? – 

Ötéves koromban rúgtam be először. A Nagyi ott hagyta a kétdekás kávélikőrt a hűtő tetején, persze csak sámliról értem el, de annyiszor meghúztam, hogy látható volt a fogyás. Nagyi „kikérdezett”, és miután a szokásosnál is szemtelenebb voltam (egyébként rohadtul élveztem, néztem a hintáról a háztetőket, és szép volt minden), szóval, lefektetett. Mire anyámék jöttek értem, addigra kialudtam magam, tök jól voltam, a Nagyi meg nem köpött be… 
Nálunk (polgári) családilag az dívott, hogy nem egész egy üveg bor ebédhez elég volt 5-6 embernek, kaphattam én is, olyan 2-3 centet. Már akkoriban kicsit meghúztam az üveget, ha kimentek… A Nagypapi is járt kocsmába, és ha velük voltam (nem polgárilag, proliilag) belenyalhattam a Nagypapi fröccsébe. De egyre nagyobb kortyokat húztam le, és a Nagyi már rizikózta a Nagypapi berúgását, engem meg inkább elvitt a cukiba. Mindez még rendben is lett volna, de úgy 10 éves koromban lebuktam egy (polgári) vendégségkor, amikor összeöntöttem a maradékokat a poharakból, és megittam. Szerintem melyik gyerek nem csinálja ezt meg? Kevés. Irtó megszégyenítés lett belőle.

Aztán 12 éves koromtól már húsz körüli srácok voltak a társaságom, és elkezdtem rendszeresen sörözni. Akkor volt a piával az első kellemetlen élményem: vacsi, vörösbor, aztán lehánytam a frissen meszelt falat stb. Mondjuk azt a felvágottat, amit akkor fogyasztottam, azóta sem bírom megenni.

Aztán már rendszeresen söröztem, középsuliban már gyakorlatilag mindennap, és olykor jött még hozzá ez-az. Keresztanyám akkor már masszív alkoholista volt, anyám mondta: vagy a depresszióját issza el, vagy az alkoholtól depressziós, hehe. Na, ebben az ütemben el is jutottam az egyetemig, ahol valljuk be, hogy abban, hogy otthagytam, benne volt a mindennapos piálás IS. Közben – hát a metró elé ugrás. Volt bennem néhány (levél) Eunoctin, meg fél liter konyak, persze már többheti ivászat után. Megnézték a véralkoholom, aztán levették még 1x, mert túl volt a halálos adagon…

Már melóban kezdett megszaladni a ló, szinte mindenki ivott, én meg ugye versenyt a férfiakkal. („Rivalizáló” nőtípus.) Akkortájt még úgy volt, hogy éreztem, ha kezd túlzásba menni a dolog, és oyankor azt csináltam, hogy bizonyos helyekre nem mentem be… Ez úgy durván egyensúlyban is tartott. A főnöknőm megjegyezte, hogy „igen, te az eszeddel karban tudod tartani a piálásod, ez a szerencséd”. 
A gyes alatt nem voltam absztinens, de nem ittam, egy alkalom kivételével, az „parádésan” sikerült. Na de amikor visszamentem dolgozni! Minden este-éjjel, hajnalig… Csúnya veszekedések, kórház, megint csúnya veszekedések, válás.
Utána volt 3 hónapom, amikor semmit nem ittam, aztán újra… És megindult a „folyamat”. Egy kolléganőm figyelmeztetett: „Apám is ilyen volt, intelligens, okos ( 🙂 ), karban tudta tartani a piálását az eszével, aztán mégsem tudott megállni a lejtőn, úgyhogy vigyázz!” Igaza lett, nem tudtam megállni. Amikor már másnaposan nem bírtam létezni sem, sorban hívtam fel a szabadnapos kollégákat, hogy „be tudsz-e helyettem menni?”. Tudtak. Ez is mázli volt. De akkor már a gyes után megkezdődött fizikai tünetek is kulmináltak: minden reggel gyomornedv-hányás meg hasmenés. Lett is jó kis nyelőcsőfekélyem, és a gasztrós orvos valami enyhe célzásomra szólt, hogy lehet segítséget kérni, orvosit is… És egyik délelőtt, amikor levittem a kutyákat, annyira remegtem, hogy állni alig bírtam, pláne tartani pórázon a két kutyát. Ez már nem esett jól, próbáltam leállni, többször úgy 2-3 hétre sikerült, de egyre rosszabb lett, mindennap a K. O.-ig. Ami megijesztett, az nem a 385-ös gamma GT-m volt, hanem a hasnyálmirigy-emésztettségi vizsgálat: azsírt már nem emésztettem rendesen. De még ez sem volt elég. Jött a lakásfelújítás, szabadság, majd begsi, és már ittam reggelente is. Aztán egy halus nap: fölemeltem a poharam, ami félig volt sörrel, közöltem, ez üres, hozzatok még. Aztán nem bírtam rágyújtani. Hol a cigi volt a számban, hol a gyufa, az öngyújtó már szóba sem jött, de nem tudtam, hogy gyújtsak rá, olykor elrikkantottam magam, hogy adjatok tüzet! Áternő két napra rá kivolt tőle, hogy én ezen röhögök. Mondom, ha kellő távolságból szemléli az ember, bizony nevetséges. Na, és vállaltam az elvonót, de mire (a kh.-átépítés miatt) bekerültem,  már három hete egy kortyot sem… 4,5 évig nem ittam, jobban mondva 2,5-ig, aztán volt egy háromhetes mélyrepülés, meg hát ne beszéljünk az Antaethyl kölcsönhatásáról, orosz rulett játék…
Következett egy újabb mélypiás szakasz de „csak” 85-ös GGT-vel. Akkor egyszerűen megundorodtam, úgy tettem le – bő három hónapra. Mert féltem, nagyon féltem. Ez egy lefelé szűkülő spirál, egyre mélyebbre kerülsz, és egyre esélytelenebb a fölkapaszkodás. Aztán leránt az örvény, a vége egy tölcsér, amiből már csak lefele lehet kijutni. A pokolba jutástól menekültem. De. Elmúlt az undor, és jött a pia. Eleinte csak alkalomszerűen, most már szinte mindennapos. Kordában tudom tartani, de meddig? Ha jön egy olyan esemény, ami kiborít, vége…

Nagyon hosszú lettem, pedig igyekeztem sűríteni, hisz’ még ezernyi „jó” sztorit el tudnék mesélni.

Szerző:

Belépett: 2 hét

Kleó

Blog kommentek: 14835Blog bejegyzések: 69Regisztráció: 29-12-2012