Miss Ukrajna

Elmentem sétálni, és nem fürödtem be vele, jót tett! Ettől függetlenül most is ugyanaz van mint ami előtte. Hozzátehetném, hogy semmi, ahogyan szoktam, de ezt most hagyjuk! Nem unatkoztam a héten. Minimum ötven különböző módon kerültem közel Zitához. Egy alkalommal még házasok is voltunk, és mondanom sem kell, hogy nagyon szuperül ment minden. Tinédzser-mozikat kéne rendeznem, a csöpögős happyend-ek kiagyalásában vérprofi vagyok. És vehetnék egy plüssmacit, az való nekem. Most meg a fészbúkon szembe jött velem leszerelt sorstársam fotója, aki lány, és vörös. Nyöszörögni támad kedvem, nagyjából olyan stílusban, ahogyan az INCEL-ek szoktak. Magyarán késztetést érzek a rinyálásra azért mert egy feltűnően csinos lányhoz – akivel amúgy egy órát sem tudnék egy légtérben tölteni mert vagy halálosan idegesítene, vagy halálosan untatna – semmi közöm. Fantasztikus! Sőt, duplán az, ha nem is tudva, de legalábbis sejtve azt, hogy elég sok közöm lehetett volna hozzá ha úgy akartam volna, és tettem is volna valamit a dolog érdekében, pláne ahelyett, hogy leszartam amennyire csak megoldható volt. Nem azt mondom, hogy most a pasija lennék vagy ilyesmi, mert egy ilyen eltévedt ukrán szupermodell formátumú csirke hosszabbtávon nyilván nem mutatkozna egy magamfajta pöccsel, ellenben történhetett volna ez(!) meg az(!), főleg a nehéz időkben. Nem baj, hogy nem történt egyébként, ennek ellenére van erős rinyálhatnékom. És közben egy másik nagyon aranyos, kedves és szép lány táncba szólított alig egy hónapja, ez is hozzátartozik a történethez. Szóval felmerül a kérdés, hogy nekem hobbim az, hogy vesztesnek érezzem magam, akármi történik? Ez már tényleg cinkes! Persze momentán joggal érzem magam vesztesnek, hiszen nem elég, hogy depressziós és használhatatlan vagyok, de beteg is, és csóró, és jövőtlen. Viszont „jó néhány”, amúgy jelentéktelen lehetőséget sztornóztam az elmúlt években is, ahogyan korábban szintén. Lehet, hogy jól tettem, többször is, esetleg mindig, ez egy másik kérdés. Mindenesetre ez a világ balfékja jelmez rajtam egy kicsit túlzó a történtek (vagy a nem(!) történtek) fényében! Idegesítenek az irracionális érzéseim, habár ez nem újdonság. Megint másik téma, hogy nem csinálok hülyeséget. És egy következő, hogy nem is nagyon csinálhatok, de akkor meg mi értelme bárminek? Mi történt volna ha mondjuk egy nyűgös estén összebújok Miss Ukrajnával? Valószínűleg mindketten kikészültünk volna a sztori végére. Ő túléli, én meg belehalok. És ez nem elég jó így? Ki ne akarna Miss Ukrajnába dögleni bele? Megéri? Áhh, dehogy! Egyetlen „Miss” sem ér ennyit, viszont jobb mint egy agyvérzéstől kárhozni el! Nem sok értelme volt annak, hogy ezt levezettem, pláne nem is akartam sehova kilyukadni amúgy sem. A lényeg, hogy kell nekem a vöröske, most! Hogy minek azt nem tudom, szóval lényegében úgy vagyok a dologgal mint a hisztis kölyök aki dzsiádzsóért nyivákol a játékboltban. Kell és kész! Nem tudom, hogy ruhában vagy ruha nélkül. Még csak ezt sem! És, hogy mi van mögötte? Bármi lehet! A régi „szép” időket siratom… a sorstársamat akarom… csak az bosszant, hogy ő tovább lépett… jön a tavasz (…) … vagy egyszerűen jót tenne az önbizalmamnak… közönséges szeretethiány… bűntudat, hogy elbasztam… és így tovább a végtelenségig. Egyetlen egy fotó a fészbúkon, és teljes zavar az idegpályákon. Idiótának lenni nem megfizethető, minden másra ott a Eurocard Mastercard!

Szerző:

Belépett: 3 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016

Írj megjegyzést