Kb. egy hete ledöbbentem a munkahelyemen.
Legoztunk a gyerekekkel. Én egy oda nem egészen illő műanyag „hegy”-gyel provokáltam őket – szerettem volna valamelyiküknek a konstrukciójához csatlakozni vele.
Mondjuk egy ablakocska előtt mint kilátás. vagy egy ház tetején, mint túralehetőség. stb.
A munkatársamnál is bepróbálkoztam, ő erre fogta s kidobta a hegyet az építő-legos szobából. ki a folyósóra. hm. én behoztam, – gondoldtam, nem hagyo magam – és továbbra is próbálkoztam. ő továbbra is kidobálta a hegyemet. egy idő után elszoorodtam és feladtam. félrevonultam. egy kisfiú észrevette, hogy szomorú vagyok, és odahozta nekem a hegyet. mondtam neki, ohgy nagoyn jól esik a figyelmessége. ezek után berohant egy csapat gyerek, kérték a hegyemet. és én ég azt hitte, ogy játszani akarnak végre velem. nem.
Elkérték a hegyemet, és ledobták a hallból ki az udvarra.
mondtam is a kollégánmnak – ez mobbing.
nem is nagyon tudott rá mit mondani, eltakarodott.
és most nem tudom hogy mit csináljak.
az egy dolog, hogy fáj a dolog- próbálok a felszínen maradni és pedagógiai eszemmel gondolkodni – mert hát most ez a lényeg, ohgy basszus, a gyerekeknek egy kolléga azt tanítja, hogy milyen az a mobbing???
mi a francot csináljak most??
beszéljeka főnökömmel?
nem nagoyn tudom elkerülni. pontosabban a francnak van kedve hozzá. hogy újra átélje ezt a helyzetet és hogy ott üljek kvázi „vádlóként” – de hát mégis – a férjem azt mondja, hogy beszélnem kéne vele.
ez az a srác, aki büntetésből a kispadon ülteti a három és fél éveseket.
ez egy idióta magyarul.
és azt hiszi, hogy jópofa.
aznap nem volt már nagyon kedvem vele beszélni – a kisfiamnak amúgy is hasmenée volt, elhoztam az oviból ,és inkább hazamentem vele.
másnap is itthon maradtam vele.
tehát múlt csütörtökön történt az eset.
és azóta itt kerülget a fájdalom…
mert tudom hogy az egész azért ér el mélyen érzelmileg, és zuhanok bele megint az emlékeim közé, mert engem a családom zárt ki és mert hasonló érzéseket a saját cscaládomban éltem át. kizárva lenni és megnemértettnek, elutasítottnak lenni. ez jutott nekem otthon.
rettentő fájdalmas.
de azért győzködöm magam, hogy nyugi, nyugi, nem kell minden fáljdalmat újra átélnem. átéltem már elégszer. nem kell most ezekre gondolnom már. a gondoltaok mégis felszínre törnek, elborítanak.
nagyon dolgozom azon, hogy én uralkodjam felettük, és ne ők énfelettem.
most kivonszolom magam a napsütésre.
és olvasni fogok.
és nem gondolkodom azon, hogy mennyire szerencsétlen kisgyermek voltam.
és beszélni fogok a főnökömmel. jelenteni fogom neki az esetet. hogy tudjon róla, hogy mi folyik az ovijában.
beszarás egyébként ez a nő. én nem is értem, hogy ezt a hülyét hogy tudta alkalmazni. ez a pasi egyszerűen életveszélyes.
igen, attól félek, hogy ha beszélni fogok vele, akkor elkezdek bőgni. és gyerekesen fogok viselkedni.
holott szakértőként kéne fellépnem.
okosan. nem bőgőmasnaként.
megértetni vele, hogy ez miért volt belytelen és vesélyes magatartás a gyerekekre nézve.
hogy én hogy érzek, az most nem annyira érdekes. talán tudattalanul tényleg ez is volt a célja, hogy kicsit megizélgasson.
fáj. akkor is. hülyék mindenhol akadnak pedig. ez van. az élet nem habostorta.
Szerző:
