Mert most valahogy megint megzuhantam

Ez már nagyjából az ötödik naplóm a meglévő négy közé, amik kisebb-nagyobb rendszrességgel mind aktívak. Azzal a különbséggel, hogy most éppen a súlyommal foglalkozót hagyom el, mert valahol érzem, hogy amit most csinálok, az nem igazán egy hoxás téma, ráadásul nem csak erről szól.

 

Lusta leszek, úgyhogy bemásolom máshonnan, hogy mi van most:

Ismét itt vagyok, bár megint úgy érzem, hogy korai írni, mert lehet, hogy pár nap, és megint abbahgayom, de ki tudja.

„(…)
Aztán jött a zh-időszak, én meg csak ettem és ettem, ráadásul egyszerűen képtelen voltam tanulni. Folyamatosan vesztettem el a motivációmat, pedig kb két hónapja még voltak terveim, hogy mit szeretnék, de ezek valahogy azóta eltűntek, és az okát azóta sem tudom. Ja, közben a 3 éve rákos nagymamámnál továbbterjedt a rák, és kiderült, hogy anyám is rákos, ez mondjuk tényleg lecseszte a kedvem, de ha őszinte akarok lenni, az elmúlt 1-2 hétben nem ezért nem megy, egyszerűen csak… nem megy és kész. Tegnap már odáig jutottam, hogy újra úgy éreztem magam, mint 19 évesen, amikor otthagytam az egyetemet és egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, aki nem tud mást csinálni, mint 54 kilósra koplalni magát.

Tegnap úgy jött ki a lépés, hogy alig ettem egész nap, és megint képtelen voltam leülni tanulni, úgyhogy ma elhatároztam, hogy ha már úgysem megy, akkor szarok bele az egész vizsgaidőszakba, helyette van egy hónapom, amikor nem kell csinálnom semmit, helyette koplalhatok és mozoghatok megint egész nap.

A poén az, hogy talán emiatt, de ma végre nekiálltam tanulni. Nem hatalmas mennyiséget, de legalább elkezdtem – amivel együtt kicsit megint hülyének érzem magam, hogy nem eszem, de úgy érzem, hogy erre most szükségem van.

És közben utálom, hogy 22 évesen még mindig itt tartok, de ha most nem csinálhatom megint, megint nincs értelme az életemnek.”

Szóval, ez volt pár napja. És tényleg nekiálltam tanulni és jókedvem volt, de aztán valahogy tegnap, amikor már második napja tudtam, hogy nem csinálok ma sem, semmi értelmeset, valahogy megint elkezdtem lefelé csúszni. Tegnap egy koncetről mentünk el éppen egy ismerősömmel, és megkértem, hogy tegyen ki egy másik ismerősnél, mert szerintem ott alszom. Aztán tíz percig fekvés és tv-bámulás után úgy éreztem, hogy ha még 10 percet kell ébren maradnom, én megőrülök, viszont egyáltalán nem voltam álmos, úgyhogy hazataxiztam, mert itthon van altatóm. Aztán végül további egy órán keresztül nem csináltam semmit, mert vártam, hogy kimenjen belőlem az alkohol – pedig már máskor is vettem be úgy, hogy előtte egy picit ittam és semmi bajom nem lett tőle, mégis. Akkor nem itthon voltam, hanem valaki mással, és itthon tuti, hogy túl későn vennék észre, ha történne valami.
Végülis már csak azért vettem be, hogy legalább másnap sokáig aludjak – hát, ez nem jött be, hajnali 4-től 10-ig sikerült. Ez kb a 3. alkalom, hogy nem hat rendesen a bogyó, kezdek azon gondolkodni, hogy az ismerősöm valami placebót adott, vagy nem tudom. Ki is nézném belőle, miután korábban azt mondtam, hogy nem tanácsos nekem ilyesmit adni, mert nem tudom őket ésszrerűen szedni. Viszont összesen 4 db-ot adott, és ez eléggé gyenge altató, szóval… nem tudom.
Először is arról, hogy milyen volt 3 éve: életem első kudarca volt, hogy az egyetem, ahova jelentkeztem, nem ment – szerintem így utólag egyszerűen nem voltam még felkészülve az egyetemre, meg meg is ijedtem tőle.
Először ahhoz a módszerhez nyúltam, hogy nekiálltam koplalni, hiszen ha sikerül fogyni, bármi sikerülhet – ez egyébként korábban tényleg bejött.
Most viszont hiába fogytam, nem sikerült semmi, de legalább  60 kiló alá mentem (177 cm vagyok), ami anno sosem sikerült. Hát, nekiálltam tovább fogyni, akkor már azzal a szándékkal, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hogy a szüleim észrevegyék, hogy nem lusta vagyok, csak nem érzem jól magam.
Nem sikerült elérnem, máshogy oldottam meg az életem.
Most is jelezni akarok valakinek, oké, de hogy kinek, arról fogalmam sincs…:).Nem a családomnak: még csak az kéne, hogy ilyen körülmények között még miattam is aggódni kelljen…
De akkor kinek? X-nek, akivel egy hónap múlva találkozom legközelebb? (X-ről dióhéjban: nem magyar, nem független, nem egyidős velem) Egyrészt igen, másrészrt előre gyűlölöm magam, hogy tönkreteszem az együtt töltött időt a hülyeségeimmel.
Most érdekes módon nem úgy érzem, mintha a fogyásom menekülés lehetne, hanem mint egy börtön – bár, azt hiszem, ez legutóbb is így volt, menekülésnek indul, de végül börtön lesz belőle.
Úgy érzem, mintha lefelé menetelnék, de nem tudnék megállni. Én tényleg nem akarom ezt! Bár tudnék tanulni és bár letenném idén az összes vizsgámat, és bár ne fél évvel a diploma előtt jönne rám ez a dili, és bár ne cseszném el a fél életemet ilyenekkel!
De mit csináljak? Nincs semmi, amit csinálhatnék. Van persze egy csomó ötletem, hogy hogyan menekülhetnék el, például kimennék dolgozni külföldre, amíg vissza nem jön az ihlet a tanuláshoz, de nem tehetem meg*, pedig akkor tuti nem csinálnám ezt.
Na most persze megint elgondolkodtam ezen, hogy miért ne tehetném meg. Viszont koplalni még egy hónapig sokkal felvállalhatóbb a szememben, mint csak simán elmenekülni a vizsgák elől.
Ez most eléggé össze-vissza lett, de próbálok gondolkodni is az írásomban, nem csak a közhelyeimet puffogtatni.

Szerző:

Belépett: 11 év

mademoiselle

Blog kommentek: 0Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 31-12-2012

Írj megjegyzést