megint vele, hozzá – J. A. és én

Itt ülsz nem messze, keresed tekintetem a semmiben,
csak előre nézek üresen és mereven,
miért vagyok én ennyire elérhetetlen?
Te viszont mindvégig kitartóan keresel,
lassan fel-rádnézek, szemed szememben megremeg.
Olvasom belőle a földi szomorúságot és magányt,
tekintetünk összekapaszkodik, számomra nem csak egy költő vagy csupán.
Valami több van itt, érzem, ahogy szemeden át lelkeddel találkozom,
látom benne, hogy szívesebben lennél már a túloldalon.
Félénken figyellek, nem akarlak engedni; Ne hagyj itt kérlek! – 
könyörgöm neked – Hisz alig vagyok még 17 éves! – kiáltok utánad,
közben Te is a tiéd és én is vívom a saját csatámat.

Végül itt hagyott, idelenn.
Viszlát! Lebegj jól! Találkozunk a mennyekben!

Addig is a szárszói állomáson ülve egy mozdony tetején,
Téged kereslek ott, hol mindig képzeltelek: 
a világ és a társadalom peremvidékén.

 

Eldöntöttem: médium leszek vagy mi, azok kommunikálnak a holtakkal. Ehhez lehet közelebb állok mint az Élethez. Ha már az élőkkel nem megy, legalább a holtakkal menjen. Az Albert Györgyinek anno levelet írtam a mennyekbe. Sose voltam teljesen százas. Az öngyilkosokkal szoktam levelezni meg beszélgetni, csak úgy fejben is akár, vagy leírom valahogy, vagy nem. 

Szerző:

Belépett: 14 óra

intro86

Blog kommentek: 2466Blog bejegyzések: 168Regisztráció: 24-05-2018

2 gondolat erről: “megint vele, hozzá – J. A. és én”

  1. Arany János: HÍD-AVATÁS 
     

    Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”

      És kártya perdül, kártya mén;

    Bedobta… késő visszavenni:

      Ez az utolsó tétemény:
      „Egy fiatal élet-remény.”

     A kártya nem „fest”, – a fiúnak

      Vérgyöngy izzad ki homlokán.

    Tét elveszett!… ő vándorútnak

      – Most már remény nélkül, magán –
      Indúl a késő éjszakán.

     Előtte a folyam, az új hid,

      Még rajta zászlók lengenek:

    Ma szentelé föl a komoly hit,

      S vidám zenével körmenet:
      Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.

     Halad középig, hova záros

      Kapcsát ereszték mesteri;

    Éjfélt is a négy parti város

      Tornyában sorra elveri; –
      Lenn, csillagok száz-ezeri.

     S amint az óra, csengve, bongva,

      Ki véknyan üt, ki vastagon,

    S ő néz a visszás csillagokba:

      Kél egy-egy árnyék a habon:
      Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

     Elébb csak a fej nő ki állig,

      S körülforog kiváncsian;

    Majd az egész termet kiválik

      S ujjonganak mindannyian:
      „Uj hid! avatni mind! vigan.”

     „Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”

      Fehérben ifju és leány

    Ölelkezik s a hídon van már:

      „Egymásé a halál után!”
      S buknak, – mint egykor igazán.

     Taps várja. – „Most a millióson

      Van a sor: bátran, öregem!” –

    „Ha megszökött minden adósom:

      Igy szökni tisztesebb nekem!”
      S elsímul a víz tükre lenn.

     Hivatlanul is jönnek aztán

      A harmadik, a negyedik:

    „Én a quaternót elszalasztám!”

      „Én a becsűletet, – pedig
      Viseltem négy évtizedig.”

     S kört körre hány a barna hullám,

      Amint letűnnek, itt vagy ott.

    Jön egy fiú: „Én most tanúlám

      Az elsőt; pénzem elfogyott:
      Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

     Egy tisztes agg, fehér szakállal,

      Lassan a hídra vánszorog:

    „Hordozta ez, míg birta vállal,

      A létet: mégis nyomorog! –
      Fogadd be, nyílt örvény-torok!

     Unalmas arc, félig kifestve –

      Egy úri nő lomhán kikel:

    „Ah, kínos élet: reggel, estve

      Öltözni és vetkezni kell!”
      Ezt is hullámok nyelik el.

     Nagy zajjal egy dúlt férfi váza

      Csörtet fel és vigyorgva mond:

    „Enyém a hadvezéri pálca,

      Mely megveré Napleont!”
      A többi sugdos: „a bolond!…”

     Szurtos fiú ennek nyakába

      Hátul röhögve ott terem

    S ketten repűlnek a Dunába:

      „Lábszijjra várt a mesterem:
      No, várjon, míg megkérlelem!”

     „Én dús vagyok” kiált egy másik

      S élvezni többé nem tudom! -„

    „Én hű valék a kézfogásig

      S elvette Alfréd a hugom’!”
      Eltűnnek mind, a járt uton.

     „Párbajban ezt én így fogadtam:

      Menj hát elül, sötét golyó!” –

    „Én a szemérmet félrehagytam,

      És íme, az lőn bosszuló:
      Most vőlegényem a folyó. -„

     Igy, s már nem egyenkint, – seregben,

      Cikázva, némán ugranak,

    Mint röpke hal a tengerekben;

      Vagy mint csoportos madarak
      Föl-fölreppenve, szállanak.

     Órjás szemekben hull e zápor,

      Lenn táncol órjás buborék;

    Félkörben az öngyilkos tábor

      Zúg fel s le, mint malomkerék;
      A Duna győzi s adja még.

     Néz a fiú… nem látja többé,

      Elméje bódult, szeme vak;

    De, amint sűrübbé, sűrübbé

      Nő a veszélyes forgatag:
      Megérzi sodrát, hogy ragad.

     S nincs ellenállás e viharnak, –

      Széttörni e varázsgyürüt

    Nincsen hatalma földi karnak. –

      Mire az óra egyet üt:
      Üres a híd, – csend mindenütt.

     

Írj megjegyzést