Egy kis, lila-fehér papirost találtam a tanteremben „anyu, gyere értem, anyu ne hagyj itt egyedül”-kezdetű kifakadásommal. Ezt még a krízis-intervención írtam anyunak, és a padomon felejtettem.És az a kellemetlen az egészben, hogy még egy nap múlva múlva is ugyanezzel a papírfecnivel kellett szembesülnöm, ugyanott, ahova tettem.
Amit én írtam- amitől meg akartam szabadulni, amit ki akartam vetni a szívemből nem is olyan régen, néhány órával a „szabadulásom” előtt, és megint, megint szembetalálkoztam vele!
Sem az, hogy odaraktam, sem az, hogy elvettem onnan, sem az, hogy még a krízis intervención is tök egyedül voltam-nem érdekel senkit, még az se, hogy meg akartam halni.
Még istennek se kellettem.
Az se érdekel senkit, hogy ez történt velem, még az se érdekel senkit, hogy nem érdekel senkit, hogy ez történt velem, és az se, hogy ezt a papirost a padomon felejtettem. Jelentéktelen ez az egész, egy nyamvadt kis lila-fehér papír, másnak édes kis semmiség, pedig egy kis lila- fehér papírfecni problematikájában adott esetben- ott az egész világ!
És most újra személyes kis börtönömet járom, ami nem is sokban különbözik a krízis-intervenciótól, üres, kongó folyosók fogadnak, búgó, jégfehér fényű neonlámpák álmain át osonunk tanteremről tanteremre
-kéz a kézben, én és a végtelen magány.
Szerző:
Én nem akarok rettegni attól, hogy elveszítem a szeretteimet, nem akarom azt hinni, hogy azt is elveszítettem, akit igazából nem is, nem akarok téveszmét, illúziót, kényszerképzetet, csalódást, 180-as vérnyomással összeesést, mentőt, krízist,nyugtatót, nem akarom összevágni-és összekaparni magam, amit utána takargatnom kell az emberek előtt, nem akarom engem megfojtó emberi lénynek hallucinálni az ártatlan kőszobrokat, mikor éjszaka futni megyek, hogy kisírjam és kitomboljam magam egyedül, én nem akarok borderline lenni !!!!! :,(
szia.
én sem akartam bordi lenni… mégis az lettem…
de van kiút. van gyógyulás.
kitartás, bátorság, és akarat, őszinte gyógyulási vágy kell hozzá.
megérteni, hogy az önpusztítás, fájdalom és hasonlók helyett vannak értelmesebb és kellemesebb dolgok, amikkel kitölthetjük az életünket…
a történeteink között megtalálod az enyémet is,…
a blogomban az előre araszolgatásaimat és vissza-visszaeséseimet is.
egy magasabb szinten.
magasabb célokért.
meg akarok gyógyulni én is. teljesen.
a kulcs: leválás anyáról és apáról.
barátokkal betölteni az űrt.
a szüleink nem tudják megadni nekünk azt, amire szükségünk van, akármennyire is követeljük, még majdnem bele is halunk.
nem képesek, ez van. nem azért, mert gonoszak, hanem mert ők is betegek.
cipelik a saját súlyaikat, és nem tudnak ránk figyelni…
le kell róluk válni. szépen, fokozatosan. lassna. van időd. de más út nincsen. csak ez. egy jó terap és ez a közösség itt segíteni tud neked.
nyugi. ki lehet jönni a pokolból.
okosan. türelmesen.
ölelés
a.
Köszi a biztatást, jó olvasni, amiket írsz, elolvasom a többi írásod is.
Az a helyzet, hogy a szüleimről már ‘elvileg’ úgy-ahogy leváltam (anyagiakban/ nem velük élek stb.), de persze szellemiekben, az értékrendet, az emlékeket és a sérelmeket illetően még egyáltalán nem. 🙁
„barátokkal betölteni az űrt.”– igen, próbálkozom ezzel, és azt hiszem talán egy kicsit túlzásba is vittem. Ahogy az egyik barátom fogalmazott kedvesen- jó kis „sleppet” gyűjtöttem magam köré, szinte mindennap találkozom valakivel, vagy valakikkel, ami a tanulás stb. rovására ment, remekül el tudom kótyavetyélni velük az időmet, aztán ha egyedül vagyok, rettegek és magamba fordulok. Ugyanúgy vetettem magam egyik (pár)kapcsolatból a másikba, csak hogy ne maradjak egyedül. Ebben is meg kéne találnom az egészséges egyensúlyt, mert úgy érzem csak a belső feszültségem és bizonytalanságom próbálom elkendőzni a „sleppemmel”, és közben úgy érzem, csak egy-két ember az, aki igazán közel áll hozzám, a többiek csak azért vannak, hogy legyenek… 🙁
Persze erre azt mondják a ‘normális’ emberek, hogy miért nem elég nekem az a pár ember, akivel igazán szeretjük egymást.
Mert félek.
Mert bizonytalan vagyok.
Mert egy rossz szóval romba lehet dönteni az önbecsülésem.
Bárcsak lehetne a boltban önbizalmat vásárolni kilóra. 🙁 Mert az önbizalom és önbecsülés az egyik kulcsa ennek az egésznek szerintem. Amíg nem tudom szeretni magam, addig másoknak sem tudok elég szeretet adni, pedig nagyon szeretnék. Voltam erre irányuló terap-szerűségen, és elkezdtem intenzívebben mozogni, persze ennél sportolhatnék sokkal keményebben is, de borzasztó teszetosza tudok lenni, nem jutok egyről a kettőre, se a szellemi, se a fizikai munkával kapcsolatosan. Pedig úgy ahogy mondod, kitartás és elszántság nélkül nem megy.
Sok hasonló ismerősöm a sportra esküszik. Legalábbis hogy rengeteget dobna az általános közérzetemen, mert tele vagyok energiával, ami csak feszültség formájában tör a felszínre belőlem. Olyankor jön rám a sírógörcs, vagy pofozom le 160 centis 50 kilós lány létemre a vitapartnerem. 😀
És olyankor vágom saját magam alatt a fát, és utólag persze borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötör és megbánok mindent.
Végigolvasom és végiggondolom a blogod, és annak fényében írok majd még.
És köszönöm, hogy elolvastál, és a jótanácsokat is!
Szuper, jó úton jársz.
Én is sleppel kezdtem. naná. az ember annyira szorong a magánytól, hogy olyan, mintha az űrben lenne…
én kriminálisokkal lógtam. aluljáróztam anno. halálosan szerelmesvoltam néhány keményfiúba, akiknek persze „csak arra kellettem”….
Majdnem belehaltam a fájdalomba, ugyanakkor tény, hogy én is elhasználtam néhány fiút, akikhez nem mertem érzelmileg kötődni, pedig ők nagoyn szerették volna…
van terapod?
az nagyon fontos.
úgy ismondhatnám, hogy a terapnak is óóóóriási része van az űr kitöltésében.
és ahogy hétről hétre figyel rád valaki, szisztematikusan, nyitottan, elfogadóan, ez valamilyen változást idéz elő a lélekben, az agyban, és ezáltal az egész lélekben.
kell valaki, aki figyeli, hogy mit mondasz, mit hallgatsz el, mit érzel, mit gondolsz, mit nem is mersz gondolni, stb…
kel valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagy.
menni fog.
kell egy jó specialista.
nézz körül itt is lehet találni nyitott közösségeket, én is úgy kezdtem.
aztán lehet kérni beutalót a Tündérhegyre is.
drukkolok neked.
ez egy nagyon hosszú út, emelkedőkkel és lejtőkkel, az nagyon fontos, és a mostani munkapszichológusom azt mondja, hogy ebben király vagyok, hogy legyen egy AKTIV VISZONYOD A BETEGSÉGEDHEZ.
ez azt jelenti, hogy nem nézni tétlenül ahogy múlnak az évek és semmi nem javul.
aktívan tenni kell azért ,hogy jobban legyen az ember.
aktívan.
a sportolás jó, de nem elég.
én is nagyon rá vagyok most is kattanva, mert tény, hogy rettentően jól formában tart.
és én cukorbeteg rizikós csoportban is vagyok. most letettem a gyógyszeremet már majdnem teljesen, muszáj ,hogy sportoljak melé és naponta leizzadjak . – najó, vagy legalább heti háromszor – mert nem akarok cukorbeteg lenni.
ölelés, kitartás.
itt vagyunk, elkapunk.
mindenki hullámvasúton ül itt, aki bordi. egyszer fenn, egyszer lenn.
nagoyn fontos tudni ,hogy a lenn is elmúlik egyszer, és meg lehet célozni, hogy a váltások ne legyenek nagyon drámaiak, és hosszantartóka. és a fenti periódusok meg tartsanak hosszabban.
hajrá, veled vagyunk.
Köszi Amarilla, nagyon sokat jelent a kedvességed, a segítséged, és a biztatásod nekem!
Igen, azon vagyok, hogy találjak egy jó terapot, bár nem egyet elkoptattam már, ezért nehéz most a választás, hogy merre is induljak- személyes, vagy csoportos stb.,-mert a régi személyes lógusom már nem elérhető. 🙁
Van kiút a sleppgyűjtésből! 🙂 Ez őszinte reménységgel tölt el. Meg az is, hogy Te is ismered ezt a bordi-érzést, milyen nehéz rászánni magad valamire, belekezdeni valamibe, hát még be is fejezni! És hogy ez nem puszta lustaság és tespedtség, ahogy ezt a családom képzeli…Olvastam, milyen örömöt jelentett Neked pl. a fényképalbum elkészítése, és mennyire jó érzés volt befejezni valamit, akár egy ilyen kisebb dolgot is.
Nekem az egyetem befejezése lenne most a legnagyobb „projekt.”Viszont ehhez tűrhető állapotba kell hoznom magam valahogy.
Szóval sport, terap, elszántság, tudatosság, akarat és bizalom! 🙂
Ölelés, kitartás <3
Ja, még annyi, hogy a gyógyszerekről egyébként személyesen mi a véleményed? Hiszel a gyógyszeres kezelésben? Vagy ez teljesen személyfüggő, és majd megmondja a szakember,h mire van szükségem?
Hahó!
az egyetem befejezése nem kis projekt…
nagyon szurkolok hozzá.
gyógyszerek: én csak xanaxot kaptam, alkalmaként. benn a kórházban kaptam, végig. antidepresszánst sosem kaptam, itt egy doki azt modnta ,hogy a bordiknak az antidepresszáns nem is való, mert hatástalan.
ügyes leszel.
megtalálod a terapodat, aki segíteni fog, aki támogat és nem kritizál, akinek nincsenek elvárásai feléd, hanem bizalma van benned, és KÍVÁNCSI RÁD, HOGY MIVÉ LENNÉL, HA LENNÉL…
HAJRÁ!!
ÉS persze aki szeret téged olyannak, amilyen vagy. pont olyannak!!
mert tudja, hogy a v ilágon csak egyetlen egy van belőled!!
a viág szegényebb lenne nélküled!!
LÉGY ÖNMAGAD, OLYANNAK, AMILYEN VAGY!!