Lakatlan

Egy életen át attól rettegtem, hogy egyszer kicsinál a fájdalom. Aztán örültem, hogy újra meg újra megúsztam, megkímélt a végzet vagy mittudomén. Most már látom a teljes panorámát. Nem úsztam meg semmit sem. Mint annyi minden mást, ezt a brutális gyilkosságot is másképpen képzeltem el, mint ahogyan a valóságban történik. Nem úgy van az, hogy egy jól irányzott, halálos késszúrás, és véged. Nem úgy. Lassan történik minden, mint egy kelet-európai művészfilmben. Rengeteg késszúrás van, de csalóka a dolog, mert sok mindent kibír ez az ócska vászon, amire önmagadat projektálod. Egyikbe sem halsz bele. Majd a vérveszteség! Mintha csak az eszelős kínzásról szólna az egész. Leszerelhetetlen reflexünk ez, nekünk embereknek, hogy ha kést látunk rögtön a vesztünket vizionáljuk, és már fel se tűnik, hogy a könnycsatornáinkból is rég vér szökik azok helyett az enyhén kesernyés sós hullámok helyett. Nem látjuk a fától az erdőt, a pániktól a valódi gyilkost. Hülye egy dolog ez. Talán ha ücsörögne egy bölcs narrátor a díszletek mögött, aki időről időre elmormogná, hogy ”a jövő héten folytatjuk”. Meg lehetne nyugodni kicsit. Elvégre miféle drámaszéria az amelyben az évad közepén likvidálják a főszereplőt?

A héten egyelőre egyetlen hangulat- illetve kilátásjavító intézkedés volt amellyel kísérleteztem. Azzal is felsültem, ahogyan általában. Nem túl változatos ez a történet, az én történetem. Szerencse, hogy nem számolom a köznapi kudarcokat, mert kénytelen lettem volna már egy új számrendszert alkotni, ami egy kicsit kevésbé konzervatív a nagy mennyiségek terén, mint az amelyiket készen kaptam az iskolarendszertől. Igaz, hétvégén volt egy kellemes telefonbeszélgetésem. Ez a maximum amit el lehet érni, a legmagasabb szint. Nem is tudom mikor mondta nekem utoljára emberi hang azt, hogy ”minden rendben lesz”, meg azt, hogy ”ne félj”. Ezt meg kell becsülni! De ami ennél is sokkal értékesebb az a tiszta, nyílt és csipanyitogató erővel bíró beszéd. ”Talán semmi sem úgy van ahogy gondolod”. Talán semmi! Az ember folyton képzelődik. Felöltözteti az ismeretlent cifra maskarákba, de a mélyen és hiánytalanul megismerhetőt is. Mert az ember nem tud semmit mélyen és hiánytalanul megismerni. Emocionális lények vagyunk, nem a valósággal van dolgunk, hanem azzal amit bele tudunk látni, vagy azzal amit hajlandóak vagyunk belelátni. Hogy mi hát akkor a valóság? Olcsó eszme amit önhittségünk alkotott, hogy a civilizáció és a progresszió főutcáján megállva szelfizhessen egyet vele. Egyszerű, primitív lényként mit tudhatom én, mi a valóság? Csak azt tudom mit érzek, legalábbis a jobb napokon, mert néha még azt sem. Nem is olyan bonyolult dolog ez, igaz? Ha jól érzed magad, elfelejtheted a címkéidet, ha nem, regényeket írhatsz róluk, lepukkant gyárudvarokkal, és bolondos, boldogtalan szereplőkkel. A közérzeted azonban –  szerencsétlenségedre, vagy épp szerencsédre – közel sem csak a te játékszered. Vagyis jobb esetben. Ha mégis, máris megbetegedtél. Aki magával beszélget az folyton egyetért, önmagával persze. Ebbe csak beleőrülni lehet. Egyedül senki sem létezik. Mások közelsége, érintése, hangja, gondolatai, érzelmei által létezünk. Külön-külön csak lakatlan szigetek vagyunk. És egy lakatlan sziget, a közhiedelemmel ellentétben nem túl barátságos környezet. De tudja ezt az aki próbált már efféle tájon landolni. Itt nincsenek hatalmas, szívélyes hirdetések a partszakaszokon. Ehhez hozzá kell szokni! Teljesen elkavarodtam, megint. Elmondom ezt azoknak akik az elmúlt néhány évben valami egészen másra számítottak! Szegény Bogi, szegény Julcsi, szegény Sára, szegény Saci, és szegény többiek, valamint szegény én, persze. Nekem mindig, és tényleg lépten-nyomon azt mondják, hogy kitartónak kell lenni, és erőszakosnak, mindegy is, hogy miről van szó. Értem és megértem. De, hogy van az, hogy azt látom ennek ellenére, hogy odakint, a boldog és egészséges emberek földrészén mindenki kibaszottul könnyen feladja? Miféle törvény az amely szerint nekik jár a boldogság cukros nedűjéből, nekem meg nem? Tényleg nem fér a fejembe. Persze, egyszerű, primitív lény vagyok, nem is csoda. És el is fáradtam. Befejezem.

Szerző:

Belépett: 2 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 2016. 03. 14.

3 gondolat erről: “Lakatlan”

  1. „És el is fáradtam. Befejezem.”

    Őszintén szólva nekem elég unalmas végig olvasni amiket írsz,de ez a lezárás levélben rám pl. szintén jellemző,de inkább privát levelezésben hozom ezt a stílust mostanában…gondoltam kiemelem,ha már van róla véleményem,remélem nem probléma.

    Egyébként én akkor jutok el egy emelkedettebb szintre valakivel a  kommunikációban a neten,ha már nem kell indokolnom amit leírok,és ezt pl, nem nagyon kell,mármint ezt a fajta lezárását egy írásnak.Kicsit OFF, de írtam valamit,sorry.

  2. Idézet tőle: Tribute78

    Őszintén szólva nekem elég unalmas végig olvasni amiket írsz…

    nekem is elég unalmas, és fárasztó. negyvenszer leírtam már mindent, legalább. még azt is, hogy „nekem is unalmas”.

    Idézet tőle: Tribute78

    …de ez a lezárás levélben rám pl. szintén jellemző,de inkább privát levelezésben hozom ezt a stílust mostanában…gondoltam kiemelem,ha már van róla véleményem,remélem nem probléma.

    Egyébként én akkor jutok el egy emelkedettebb szintre valakivel a  kommunikációban a neten,ha már nem kell indokolnom amit leírok,és ezt pl, nem nagyon kell,mármint ezt a fajta lezárását egy írásnak.Kicsit OFF, de írtam valamit,sorry.

    csodálkozom ezen. és nem küldenek el a picsába? én ezzel például már simán kihúzom a gyufát általában. mondjuk én bármivel.

  3. Üdv heimweh.!.Igen,érdekes,és inkább a „fárasztó” szó az ami jobban passzolt volna,csak nagyon kevés gondolkodás után fogalmaztam meg az egyébként is rövid,és kissé kötekedően hangzó mondanivalómat.Akkor egy kicsit bővebben:Valóban inkább -fárasztó- átrágni magát az embernek ezeken az írásokon,de ennek pl. az is lehet az oka,hogy elég sok olyan információt közölsz, vagyis utalásokat teszel,amik inkább a privát életedet jobban ismerő emberek számára közérthetőek.(mindig azok a nők,és a nők,kicsit ez a „feeling” sugárzik főleg a régebbiekből,és ezzel végül is nincs baj,hiszen itt vegyes az olvasóközönség).De egyébként most ,és még tegnap is azért többször végigfutottam az írást,és kicsit többet értek már belőle.Én hajlamos vagyok a villámolvasásra,és egyszerűen átugrálom olvasás közben a számomra -.elsőre- értelmezhetetlen mondatokat,szóösszetételeket.(ezt bátran lehet felületességnek is nevezni).Vannak szerzők,írók,akiket lehet „instant” olvasni,bár ez ugye nem mindig jó.Szóval…. az élet nem egyetlen késszúrással végez veled,én ezt kb. 32 éves korom körül kezdtem el először realizálni.Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat,hogy „amikor azt hiszed,hogy elfáradtál,kimerültél,stb stb., végelgyengülés előtt vagy,a halálodat várod,akkor még kb. 100x annyit fogsz szenvedni,mint amennyit magadnak akkor előre jósolsz”.A 100-as szám  helyére ki mit helyettesít be, egyéni,nem vagyok a számokkal való jellemzés elkötelezett híve.Sajnos „Ember tervez,Isten végez”,nekem majdnem mindenre van egy mondásom,diktálják a hangok! 🙂

    Az én  magánéletemről meg annyit érdemes tudni,hogy valójában nem létezik,én már attól a bizonyos lakatlan szigettől is eltávolodtam,mert találtam pár rozoga deszkát,és összeeszkábáltam egy rozoga tutajt,és most hánykolódom ide-és oda a sors kedve s kénye szerint az -árapály jelenség – miatt,amivel nem számoltam, a végtelennek tűnő óceánon..na most belelendültem..ezek után az,hogy valakinek levélben mit írok,vagy nekem mit és hogyan írnak,az már szinte irreleváns.Kedvenc barátnőmmel szoktunk helyesírási hibákkal tűzdelt kétmondatos, néha háromszavas kommunikációt is folytatni email-ben,mindenféle megszólítás,és elköszönés nélkül,egyszer próbáld ki,érdemes! 🙂

    good luck

Írj megjegyzést