Sziasztok!
Most erről írnom kell, csak úgy, mert sok, sűrű és nyomja a mellkasom. Ma voltam a pszichológusnál, de ma különösen nagyon nehéz volt. Bizalom van, stabilan vagyunk egymással, régóta, de időnként egyszerűen nem bírok beszélni. Nem bírok megszólalni, néha ott nála is folytatódik az a lebegés, amiben kinn vagyok. A múlt hetet keményen lebegtem, végig. Nagy nehezen ma eljutottam a pszichológushoz. Mindig mondja, menjek mindig, még ha nehéz vagy vannak rossz érzéseim akkor is. Egy ideje mióta ez a lebegés mindennapossá lett, ezzel zárulok be és nem érzek semmit, csak a meleget, a szél érintését a karomon (ember nem nagyon érint, kapcsolataim sincsenek, de nem is biztos, hogy elviselném) … aztán nagy nehezen valamit elkezdtem mondani, főleg a munkahelyi dolgokat, a fogorvost, és persze próbáltam beszélni a lebegésről, hogy milyen, mert nehéz elképzelni. Távolabbiak és tompábbak a hangok, az emberek, belülről nézek kifele, csak a meleget érzem, a szelet kb ennyi, még a fogfájás is tompul. Mintha valami drog hatása alatt lennék, vagy mintha több gyógyszert szedtem volna be, pedig tudom hogy nem így van. Lebegek, lebegek minden szer nélkül és így nem érzek semmit. Az óra vége fele mondta, hogy ezzel elmenekülök a rossz érzések elől mert erról megint nem beszéltem, a harag, a csalódás. Nincs, nem érdekel, mondom én és eközben újra tagadom, amit érzek. Arra, hogy haragszom arra, aki anyámat védi azzal, hogy oh, tök normális ütni ha az játék, jó feszültség levezetésnek – mondja ezt egy gyógypedagógus, anyám volt munkatársa. Oh, tényleg fantasztikus az ütögetős játéka, mintha az használhatna az agressziómnak és gyógyítaná a szeretethiányt, lószart, épp fordítva. Az hogy a munkában mindenki kritizál, kolléganőm hajt, mindenki ideg mert nyári szünet előtt, és mindenki hangos – mindez mellékes, persze igen, ÉRZÉSEKRŐL megint nem beszéltem.
A végén említettem, hogy tönkre vágok mindent. Valójában megbántottam egy ismerős, régi jó barátot, a héten. Megosztottam vele a fog-gondokat, ő mivel alternatívos olyat írt vissza, kiakadtam, oszt elkezdtem támadni. Nem direkt. Nem voltam jól. 
Most mit mondjak ….. egész héten csak lebegek, reggeltől estig, egyedül ha elalszok, odaát jó. Senki nem reagál, nincs kommunikáció, ha mégis, akkor gáz lesz. Persze csakis az olyanokkal lesz gáz, akikhez régen közel álltam, esetleg anyai érzéseket pótolt nekem, na azokkal jobb tényleg megszakítani a kapcsolatot, ha nem akarom bántani.
Nos, haza jöttem, persze naná, fotóztam a síneket de aztán jött a buszom, nem volt idő átérezni a sínek mondanivalóit, itthon lementem a kutyával, 1 óra tömény séta, mentünk, mentünk, – és bár azt mondják, a depresszió ellen jó a mozgás , akkor erre mondjon valaki valamit – 1 óra séta, haza értünk és ordítva zokogva estem bele a párnába. A rohadt lebegésem utol ért, és ami elfojtott volt, kitört.
Sokáig bírom benn tartani, bírom, bírom, a lebegés még segít is, de én se bírom a fájdalmat, a távolságot a végletekig. A pszichológus … néha egészen közel érzem, majd a következő pillanatban eszméletlen távol és ezt se viselem jól, mert amúgy a világ rettenetesen távol van tőlem. A munkában emberek jönnek-mennek, magyaráznak, mesélnek, hallgatok, de távolról hallom a hangjukat , én pedig megnémulok és lebegek tovább.
Szóval, a nagy sírások, összeomlások, mindig késleltetetten jönnek. A pszichológus előtt sose, sőt senki előtt sose, itthon, egyedül. Szokta mondani, ha ott sírnék, nem lennék egyedül az érzelmeimmel de képtelenség. Bennem az évek így alakították, egyedül sírok, belefúrva a fejem a párnába magzatpózba gömbölyödve magamban azt mondogatva, hogy nem vagyok jó ember …. ne gyere a közelembe … ha ölelésig magamhoz engedlek, a következő váratlan alkalommal támadni és bántani foglak … nem érdemlem meg hogy szeress vagy foglalkozz velem. TÉNYLEG NEM!
Aztán meg, ha kimondom/ dtam az érzéseim, az anyám rögtön öngyilkos lesz / tt … sőt, egyszer apám könyörgött itt nekem hogy ne mondjak semmit, mert akkor már anyám elég extrém formában reagált: az ágyból, öngyilkos lesz, felakasztja magát, nekimegy egy fának, elválik és mindezt belőle én váltottam ki. 
Nem tudom hogy volt, elég volt nekem a magam szorongása, meg hogy akkor kezdtem gyógyszert szedni, épp a 4. hét körül, ami még vészes, meg a szervezet, a lélek csak kezdi érezgetni az egészet, mindennek tanuja nem voltam, csak apám mesélte szinte könnyes szemmel, tőlem kérve segítséget. Na mondtam, engem felejtsenek el, vagy hív rá orvost, vagy elviseli. Hát elviselte, nekem viszont könyörgött ne mondjak semmit. Túlságosan megtanultam hallgatni, most ez a lebegés, a némaság. Ezért küzdelmes sokszor a pszichológussal is, gyakran történt már, hogy nagyon kiborultam, de mindig kivárta a testem-lelkem míg haza jövök ( vagy minimum míg felszállok a buszra, ősszel, télen ha nincs sok ember, ott is már akár az ablaknak dőlök könnyezve)
Ennyi volt mára. Nagyon elfáradtam lelkileg, de tudom, érzem azért, hogy érez a pszichológus még a hallgatásom, a némaságom mögött is. Mindig megküzdős, tanulós, hol jobban megy, hol nehezebben megszólalnom.
Úgy terveztem, gondoltam rá, hogy ma elkezdek naplót írni, de kicsit visszavet a magányos írás gondolata. Régen évekig így csináltam. Attól félek, idővel feleslegesnek érezném és persze ki tudja, nem tudhatom előre ha esetleg naplózok hétközben, vajon tényleg könnyebben fogok e tudni beszélgetni hétvégén. Talán egy próbát megérne.
Szerző:
Az este elkezdtem a naplózást. Egy egyszerű spirálfüzetbe. Nem kell hozzá sok minden tényleg csak a füzet a toll és én. Csak épp fene tudja, ettől könnyebben fogok e beszélni. Nem biztos. Ha lebegek, elnémulok és kinn mindig, gyakran egy ideje ebből a kinti lebegésből érek oda, és ez így néma.
és … már régen is írtam naplót, csak mindez az évek alatt átváltott versekre, mesékre, a kreatív művészi irányra, ott viszont volt egy idő fontos volt nekem, hogy olvassanak, aztán letettem erről is, felesleges erőltetni, hogy eljussak az emberekhez.
Kezdetben egy-két versemet még elolvasta de aztán leállított mindent. Olvasni nem fog, egyrészt nincs rá idő, tán csak ez, de szerintem nem is érdekli (a verseim nem is mindig érti, elmagyaráznom meg bazi nehéz, de magyarázzam el szóban!) , én felolvasni nem olvashatom fel, mert az nem beszélgetés, tiszta zsákutca, az író énem 110%, míg a beszélő kb a 100 – ból 10% . Félek sose fog menni, ő pedig nem fog olvasni, sose már. Az emailt is leállította, az írást totál vissza kell fogni …. mintha el akarná venni tőlem, azt ami az életem része 100%-ban 20-22 éves korom óta, mintha el akarná venni a hangom. Aztán meg odaérek, nem bírok megszólalni, és „bakker, félek a hangomtól” …. írok, naponta fogok naplózni eldöntöttem, de ez nem tudom mennyit fog lendíteni azon, hogy kb nem tudok beszélgetni.