Képzelt forradalom

Néha olyan érzésem van mintha felügyelőbizottsági helyet szereztem volna a nagycsaládosok országos kiterjedésű gittegyletében. Ezt érzem a társas összecsődülések alkalmával, de ezt érzem a Feneketlen-tónál is vasárnap esténként. Pedig ha már lehetne választani, akkor inkább valami spéci nyugdíjasklubba találnék utat, ott garantáltan több az izgalom. Bömböltethetnénk együtt a hatvanas évek halálosan bugyuta big band kompozícióit. Éteri lenne a hangulat. Délelőtt bingóbajnokság a rámenősebbnek. Este véget nem érő történetmesélés, esetleg rádiókabaré. Hétvégente mamuszrally a metlakin. Mennyi szufla, mennyi élet! Jajj, ez a folytonos fikciózás! Sorsmérnökösködni azt tudok. Meg rágyújtani húsz percenként. Szóval túlságosan is tipp-topp mindenki körülöttem. Mindenki egészen pontosan úgy él ahogyan az elvárható. Nagyon idegen nekem ez a világ, és szerintem ők ezt egyáltalán nem értik. (Na ezt például még nem fogalmaztam meg hússzor az elmúlt években.) Az nyilván senkinek sem újdonság, hogy nem vagyok normális, meg az sem, hogy valami nem oké velem, de jellemző, hogy azon nem gondolkodnak el, hogy ebből a helyzetből mi következik. Mintha csak azt feltételeznék, hogy ez egy aprócska és lényegtelen körülmény csupán, akár az én életemben, akár a mi kapcsolatunkban. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Elég hülyén érzem magam, mert én, a lényegemet tekintve nem változtam meg, az élet változott meg. És egészséges ember ilyenkor egészséges vagy egészségtelen, jó vagy rossz kompromisszumokat köt. Aki meg nem egészséges az zavartan kapkodja a fejét, hogy mi történt itt. Kifordult magából a világ, és kifordultak magukból az emberek (hűha!). Ellőtték az összes puskaporukat, és ez nekik így teljesen rendben is van. Számomra viszont a vaktában lövöldözés az élet. Ezért kelek fel reggelente. Ostoba vadember vagyok akit beinvitáltak egy flancos bálterembe, pedig nagyon jó volt nekem odakint. Mert az én troglodita agyvelőmbe nem fér bele, hogy miért ülünk egy asztalhoz olyanokkal akik köztudomásúlag megmártanák bennünk a trendi topshop-os konyhakést, ha volna alkalom. Egészséges kompromisszum volna ez is? Aligha. Folyton a rossz helyen vagyok, a rossz időben. Kivonulnék ebből a gagyi flitteres valóságból, hol a gyomor jelzésére, hol csak úgy tüntetőleg. De mégis hova ki? Nem tetszik ez a szerep, de az előadás sem tetszik.

Átvertek az évek, átvert a történelem. Amikor egy pöcsömnyi téren húszan csinálják a forradalmat, a bámészkodókat is forradalmárokként azonosítja a simlis tudat. És megünnepli őket, ahogyan azt illik. De a bámészkodók soha nem adják a vérüket semmiért, ők valahogy mindig csak arra járnak. Imponál nekik a bazári hacacáré. Alaposan benéztem mindent. És addig pipiskedtem míg nem megsebesültem. De mindenki megsebesült aki komolyan gondolta. Évtizedes barátom, G. manapság a cigarettájával kommunikál, és amennyire én tudom, egész jól megértik egymást. Néha ír egy-egy darabot zongorára, és a mai napig izgatottan várja, hogy megcsörrenjen a telefon. De nem csörren meg, a kurva anyját neki! Túl sokat képzeltünk a világról, és magunkról is. Naiv, ostoba vademberek. És közben feloszlott a feszült tömeg, mi meg itt maradtunk, és jobb híján magunknak szónokolunk, meg rázzuk az öklünket. Ha nincs forradalom, forradalmárokra sincs szükség többé. Keserű lecke.

És telnek a napok. Ma sem, és tegnap sem tudtam felnőni a feladathoz. Egyik feladathoz sem, merthogy lenne elég. Úgy érzem magam, mint a matek érettségimen. És egy kicsit másképp is. Mielőtt még bárminek nekiállok, szeretném tudni, hogy van értelme. A szimpla tűzoltásból már kurvára elegem van. Jöjjenek a lángok akkor inkább! Időhúzás ez az élet. Ma elmentem átvenni bizonyos könyveket, és néhány órára megvigasztalt, hogy az eladó hölgyemény nagyon kedvesen és figyelem (!), őszintén rám mosolygott. Nem kihívóan, egyszerűen csak olyan nagyon kedvesen, mintha csak azt mondta volna magában: ”jé! egy kedves embertársam, micsoda hallatlan öröm!”. Szóval így valahogy. És ez, egy ilyen napon, egy ilyen életben komoly fejlemény. Nagyon megnyugodtam, tényleg. Azt éreztem hirtelen, hogy nem hiába forog a föld. Aztán elmúlt. Mert hiába a mindenség összes lendülete, ha én kimaradok a buliból. De vissza a matek érettségihez. Szóval itt van ez az én szerencsétlen szar életem, olyan mint valami extrém bonyolult egyenlet, és az istenért sem tudom egyáltalán hogyan kéne nekilátni a megoldásának. Pedig elég sokat gyakoroltam egy időben. Azonban különös hatást fejt ki rám a gyakorlás, minél többet űzöm annál hülyébb és szerencsétlenebb leszek. Úgyhogy marad a szenvedély. Az életben maradáshoz alighanem kevés, de a pusztuláshoz legalább (valószínűleg) elég. Valaminek előbb-utóbb történnie kell. Nem mehet ez így tovább, és nem mehetek én így tovább. Mintha egy barátságtalan puszta közepén állnék. Út nincs, se mögöttem, se előttem. Mit tehet az ember, üvölt. Aztán ha megunta, leül a rongyos földre és elnevezi a fűszálakat, meg a bogarakat. És nincs min aggódnia többé, mert rajta tényleg jól áll az a szexi kényszerzubbony.

Szerző:

Belépett: 3 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016

1 gondolat erről: “Képzelt forradalom”

  1. Ez a szöveged tetszett eddig a leginkább. Bár nem tudom, ennek a kijelentésnek mennyi értelme van, mert ebben a kijelentésben magában is benne van, hogy a „többi is tetszett”. De azért leírom.

Írj megjegyzést