Ipari forradalom

Ipari forradalom

 

 Országunk nyomorúságos helyzete miatt sajnos kénytelenek vagyunk sok gyermeket is dolgoztatni itt, a szénbányában. Tizenkét órákat robotolnak végig a szegénykéim, gyakorlatilag étlen-szomjan, majdnem anyaszült meztelen, jobban mondva, a kisebb fiúcskák meztelen, a nagyobb lányokra adnak valami ingecskét, vagy mit. Az is jobb, mint a semmi, de végsősoron se nem takar, se nem melegít, hajolgatás közben fölcsúszik egészen a hasukig, a férfiaknak meg elakad a lélegzete. De ezt választják inkább, mintsem hogy otthon az apjuk veréssel, az anyjuk üres fazékkal várja őket. Iskolába nem járhatnak, elküldik őket kéregetni, kezüket-lábukat törik, hogy jobb koldus váljék belőlük. Mi kérem, mi tudjuk, mi az emberség, nálunk tisztességgel kapnak enni-inni, rendesen bánunk velük, csak ugye a munka, a munka az mindig sok. Hogy ne beszéljek félre? Tudom, azért vagyok itt, hogy vallomást tegyek, kérem ezért nem kell a lábamra lépnie! Elmondok én mindent, de a legelején kell kezdenem.

Nos, Ő is egy ilyen inges, dolgozó kislány volt itt, amikor megismertem. Hogy hogyan ismerkedtünk meg? Hogy neve? Nincs annak kérem, tudtommal semmije sincsen, de legfőképpen neve nincs, és nem is volt talán soha.

Csak szív alakú arcocskája van, meg az a szépséges aranybarna-sörszínű sörénye, istenem, az a gyönyörű haj! Haja, mint a halál képébe röhögő élni akarás, mint a kittikadt csontkupac tetején tekergő, életerős, húsos kukacok, vagy egy négyemeletes bérkaszárnya mocskos faltövében kinyíló tavaszi vadvirág. Ez a haj nő, és élni akar, és túl akar nőni ezen a mi szánalmas, büdös, zöldpenészes falú szénbányánkon, és körbe akarja fogni a földet az Egyenlítő mentén.

 Akkor láttam meg először, amikor az én csoportomba osztották be szenet hordani.A szép, rózsaszín kezével úgy húzta el azt a ronda, fekete kocsit, mint valami erős, vállasférfi. Érthető hát, hogy este hat óra tájt- ilyenkor van vége a szolgálatnak -fáradtan, kimerülve nyúlt el a szobám közepén, hisz enyém az őrszoba, ez volt hozzá a legközelebb.Na ne olyannak képzelje ám azt az őrszobát- vaksi kis cella, középen két szalmazsákkal. A poloskától és a tetűtől nem alhat nyugodtan az ember.

Az egyik kétes tisztaságú szalmazsákon feküdt hason, a kezecskéit úgy fektette az arca alá, mint az egészen kicsi lányok. Gyönyörű haja kócos fürtökben omlott a  hátára. Én ennél szebbet még életemben nem láttam. Az ingecskéje fölcsúszott a háta közepéig, és hátul kinyújtotta az izmos, meztelen lábait.

Kérem alássan, ez az én cellám, nem én törtem rá, ő fészkelődött be hozzám. Váratlan kis vendég, és oly édesen aludt, nem lett volna szívem kitenni onnan. Nem feküdhettem mellé, tekintve a korkülönbséget, nem való az ilyen. Nagy jó uram, tudja jól, hogy nekem családom van! Félrehúztam hát az egyik szalmazsákot a szoba sarkába, de mitagadás, nehezen vettem le a szemem erről a kis tüneményről. De fegyelmeztem magam, és nem nyúltam hozzá.

 Mikor fölébredtem, már hanyatt feküdt, inge csak a vállát, mellét takarta. Nem tudtam, hogy ébren van-e, de valami azt súgta, hogy már fölkelt, és csak tetteti az alvást.Be akartam takarni egy üres szalmazsákkal, de erről már éjjel letettem, amikor először láttam őt így kitakarózva. Hátha épp a legszebb álmából riasztanám föl, vagy ne adj isten, szemérmetlen zaklatásnak venné a közeledésemet.

 Mintha érezte volna, hogy figyelem, mélyen a szemem közé nézett, majd gyorsan elkapta rólam igéző macska-tekintetét.  Aztán, ha lehet, még jobban kitárulkozott, és még többet fedett föl fiatal testéből. Uram, én egy ujjal sem értem hozzá, de miután összeakadt a tekintetünk, ő is egyre fesztelenebbül kezdett viselkedni velem.Felült a szalmazsákján, nyújtózott egyet, de akkorát, hogy a gyűrött ingecskéje a mellén a nyakáig felcsúszott, a vak is láthatta, hogy milyen angyalian gyönyörű ez a gyermek. Aztán mintha ott se lennék, a világ legtermészetesebb mozdulatával, ahogy reggel a hálóingét veszi le az ember, fölülről húzta le magáról a vászonruhát, és ott állt előttem anyaszült meztelen, mint maga Vénusz, a hosszú hajzuhatag takarta csak valamicskét. Megfésülködöm-mondta-, csak nem érem el hátul a hajam, megfésülnél? Hol a fésűd-kérdeztem, elnevette magát, egy pillanatra megvillantotta gyöngy-fogsorát, és ennyit válaszolt: Óó, a fésűm, tényleg, a cellámban felejtettem! Elmenjek érte?-kérdeztem, mire határozottan megrázta szív alakú fejecskéjét, és színésznői

mozdulattal intett felém, hogy nem szükséges, ugyan, ne fárasszam magam. Viszont akkor fond be a hajam- mondta szinte követelőzve, két keze közt kifeszítette ócska, mocskos vászoningét, és hosszú csíkot tépett belőle puszta kézzel. Túl nagy erőfeszítés nem kellett hozzá-gondoltam-hisz ez az anyag már egy lehellettől is szertefoszlana.

Ez legyen a szalag-parancsolta, majd egyenes háttal törökülésben elém helyezkedett, én remegő kézzel fonogattam loboncos haját, az ájulás környékezett. Akár ha kalácsot fonnék-próbáltam elhessegetni magamtól minden illetlen gondolatot, egy pillanatra behunytam a szemem, és már láttam is magam előtt, ahogy anyám ropogós, vörösbarna fonott kalácsot süt, hatévesforma kishúgom körülötte sürög-forog a konyhában, csengő hangon kérdezi anyámtól, hogyan kell csinálni, hogy ilyen szép legyen.

 Mintha a hajadat fonnád-válaszol édesanyám, és arca is épp oly pirospozsgás, mint a kalács, ragyog a boldogságtól. Határozott, már-már durva mozdulattal ragadta meg azt a kezem, amelyikkel zabolátlan sörényét fonogattam, és fiatal, hullámzó melléhez vonta. Puhán, forrón, és édesen fonódtunk egymásba, mint a kalács. Amennyire határozottan utasítgatott eddig, ettől a pillanatól épp annyira lágy lett, gyengéd, és odaadó. És uram, ne nehezteljen rám e miatt, de ettől a pillanattól fogva nem kívánok beszámolni a részletekről. Mitagadás, nem is emlékszem tisztán a történtekre, az idő, a valóság szétfoszló habfelhővé vált körülöttem.

Összeölelkezve ébredtünk. Szorosan átkarolta a nyakam, hajfürtjei a karomra, vállamra, és a szívem környékére fonódtak.

Eszembe se jutott megkérdezni, hogy hány éves, és hogy van-e valakije, hisz ő jött át hozzám, mintegy felkínálkozott, bár ez a szó túl alantas, nem méltó hozzá. Mondjuk inkább úgy, hogy odaajándékozta magát nekem. Tizennyolc-húsz év körüli lánynak néztem, legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy még csak tizennégy. Vércseppeket, vagy akármilyen árulkodó jelet sem találtam a szalmazsákon, és szavamra mondom, a legkevésbé tűnt ártatlannak, inkább gyakorlott, tapasztalt szeretőnek néztem. Megtetszettem neki, kíváncsi volt, vagy komolyabb hátsó szándékai lehettek ezzel az éjszakával- én ezt már meg nem tudhatom soha.

Nem tagadok semmit, ami köztünk történt, azt sem, hogy talán én vagyok az apja annak a gyereknek, akit négy hónapja a szíve alatt hord, de biztos sem lehetek ebben.Eddig a történet. Kijelentem, hogy minden szavam igaz,a hatóságot félrevezetni nem áll szándékomban. És most uram, tegyen velem, amit akar.

 

Szerző:

Belépett: 4 hónap

accatone

Blog kommentek: 1081Blog bejegyzések: 45Regisztráció: 2011. 05. 20.

Írj megjegyzést